Szinház

Tegnap szinházban voltunk. A War Horse cimű csoda előadást lattuk. Elképesztő látványvilágot varázsoltak a szinpadra. Életemben másodszorra törtent meg velem, hogy potyogtak a könnyeim a darab végén. És ezzel nem voltam egyedül. Körulöttem rengetegen szipogtak es fújtak boszen a sirástól sprintelésnek eredt orrot. Rég nem láttam ilyen jó darabot, mely lekötötte minden gondolatomat es teljesen elvarázsolt. Bár, a lovak nem voltak valódiak, ey senkit sem zavert, hiszen a bábjatekosok segitségével életre keltek a szinpadon. Tényleg le a kalappal. Hatalmas teljesítmény! Ami viszont kevésbé hatalmas teljesítmény, az az itteniek szinházba járási kultúrája, vagy éppen annak a hiánya. Mióta ideköltöztem, hatszor voltam szinházban. A hatbol 5 alkalommal ugyanaz a szomorú látvány köszönt vissza. Gyerekkoromtol kezdve hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy szinházba menni egy esemény. Megtisztelem a szinészeket, a rendezőt, a produkció összes munkatársát, akik vert izzadva küzdenek minden este azért, hogy a nézőket 2-3 órára egy másik világba repitsék. Persze, meg lehetne ezt oldani otthon egyedül némi LSD-vel, de ha lehet, akkor én ezt a verziót inkább kihagynám. Természetesen, ma Budapesten sem olyan merevek a szinházi öltözkodesi szabalyok mint régen, de meg mindig megadjuk a módját annak, ha efféle szórakozásra adjuk a fejünket.Hát nem itt. Nem tudom, hogy Amerika más városaiban milyen a helyzet, de itt San Francisco-ban valami siralmas. Kapucnispulcsiban, flip-floppal a lábukon, shortban, mackómelegitőben vagy akár megtépázott farmerben képesek megjelenni a szinházban. En meg csak ott állok a terem közepen, szemem a döbbenettol kiguvad, állam leesik es tátott szájjal bámulom ezt a jelenságet. Döbbenet. Nem is tudok jobb szót találni rá. Nem értem ezt az egeszét. Hiszen a szinházba menetel egyik legfantasztikusabb velejároja a 'kiöltözes'. Az, hogy az az este mas mint a többi. Aznap este kikerül a gardrób szekrény molylepte részébol a csilli-villi ruha, melyet már oly régen megvettünk azért, hogy egyszer megjelenhessünk benne; hogy egy estére mindenki megtisztelje az érte a szinpadon es a szinfalak mögött robotoló tehetségeket (es egymást) azzal, hogy nem egy százszor kimosott hányingert vesz fel. Szomorú. Es még nincs vége! A büfében vett vizespalackot es csokikat lazán be lehet vinni a nézőterre es ott boldogan lehet rajta nyammogni es szürcsögni az eloadás alatt. Ezt olvasván jogosan merül fel a kerdes: hová teszik a szemetet...? És igen! Bingo! Ki tetszett találni. Ott hagyják a földön. Bizonyám! Tegnap az erkélyen 'Sziget nagyszinpad" szerű állapotok uralkodtak. Megint csak ott álltam kigúvadt szemmel es tátott szajjal. Le szerettem volna fényképezni, de fotót keszíteni a teremben tilos. Ha az ember mégis megreszkirozza, akkor odavágtázik egy néni es a terem másik végébol és a delikvensre visit. Csak úgy halkan, hogy mindenki jó tisztán hallja. Milyen nevetséges, hogy a fénykepezésért az embert hangosan megálazzak, de a szemetelésért meg sem nyikkannak. Nem lehet, hogy ennek forditva kéne lennie?Baromi szomorú es egyben értheteten. Elköltenek sok száz dollart a jegyekre es utána körbehányják az egészet - persze átvitt értelemben. Mondjuk a szoszerinti változat sem lepne már meg.