Évértékelő

December 31.... Ismét eltelt egy év. De még milyen volt ez az év! Tavaly ilyenkor ha valaki elmeséli nekem hogyan alakul a 2o13, kedvesen megmosolygom...

A nyilvánvaló változásokon kivul a legnagyobb meglepetés számomra önmagam volt. Úgy érzem, hogy életem egyik legnagyobb fejlődése következett be ezalatt a 12 hónap alatt.. Rengeteget tanultam, tapasztaltam és átéltem... Úgy érzem egy kicsivel jobb emberré váltam...  Erre körülbelül 3 napja jöttem rá, amikor egy nagyon kedves ismerősömmel évértékelőt csináltunk. Ez egy 2o kérdésből álló teszt, amely kielemzi, hogy emberileg mit is hozott ez az év. A kérdéseket megválaszolván szembesültem önmagammal, döntéseimmel, cselekedeteimmel...Mindegyik után kicsit közelebb kerültem ahhoz az emberhez, akit a tükörben szoktam látni. Jobban megismertem és megbecsültem. Beláttam a hibáit és elfogadtam azokat... De észrevettem azt a hatalmas meredek hegyoldalt is, amit a lelke megmászott és melynek a tetejére érve büszkén kürtölte szét a világnak: itt vagyok, megérkeztem!

Hogy mik is ezek a dolgok amik által jobb emberré váltam?

1) Megtanultam megbocsátani. Őszintén tiszta szívből...
2) Megtanultam bocsánatot kerni azoktól akiknek nekem is meg kellett bocsátanom
3) Megtanultam más ember cipőjébe képzelni magam mindenfajta itélkezés nélkül
4) És ha már itt tartunk: megtanultam nem ítélkezni. Egyáltalán nem ítélkezni.
5) Sikerult felszabadítanom a lelkem a az egyhangúság béklyóitól
6) Megtanultam önfeledten nevetni
7) Elkezdtem tanulgatni, hogy ki is ez az ember a tükör másik oldalán
8) Rájöttem, hogy a világ minden kicse sem ér fel a család és a barátok közelségével és szeretetével
9) Rájöttem, hogy oly sok csodálatos felfedeznivalót tartogat ez a hatalmas világ... ha az ember nem boldog bezárva él a lelkében, akkor itt az idő kitörni, hisz a pillanatok elreppennek és tovaszállnak oly sebességgel, hogy még csak kapkodni sem tudunk majd utánuk... csak nézzük őket bambán, lábakkal a földbe gyökerezve...
1o) Rájöttem, hogy a Boldogság nem reppen majd egyszercsak ölelő karjaimba... a kezdő lépést nekem kell megtennem

Ez csak a töredéke annak, amin keresztülmentem... Mindeközben hatalmas és gyors döntéseket hoztam, átköltöztem a fél világot, megerősödtem es tanultam, tanultam, tanultam...

Gondolkodtam rajta, hogy nem írok többet ebbe a blogba, hiszen a Kaland a ködben-t azért kezdtem, hogy a kinti élményeimet megoszthassam. És most, hogy ismét haza vezetett az utam, hogy is folytathatnám?
De aztan arra jutottam, hogy a ködös San Francisco helyett, majd inkabb néhány itthoni "ködös" gondolatot osztok meg.... hogy hogyan is alakulnak a dolgok ebben az új világban... Hiszen ez a Budapest, nem ugyanaz a Budapest ahonnan 3 évvel ezelőtt elköltöztem... Mialatt kint voltam változott, formálódott... nélkülem. Én is változtam és formálódtam az Államokban és az Államokkal. És most ez a két világ, mely régen kéz a kézben bukfencezett az időben, 3 év múltán ismét találkozik. Budapest és én felmelegítjük a románcunkat. Az első pár randevún már túl vagyunk. És félve bár, de suttogva ki merem jelenteni, hogy úgy érzem, eddig jol haladnak a dolgok...

Valtozasok...

Már lassan 1 éve nem írtam a blogba. Az nyilván nem fog senkit meglepni, ha elárulom, hogy igencsak restellem magam emiatt... Persze tudnék én kifogásokat keresni... Könnyedén elő is tudnék rukkolni nem is eggyel.. Legyen elég az, hogy magáneleti problémák miatt egyszerűen képtelen voltam irni. Minden ihlet elszállt...

Hogy miért is érzem épp most úgy, hogy folytatnom kéne a klimpirozást?

Mert úgy érzem, hogy az ihlet, amely már egy éve lassan elhagyott, kezd parányi lépésenként visszaosonni az életembe.... érzem, hogy az űr, amit ezen év nehézsegei okoztak kezdenek megtelni szinekkel, illatokkal, izekkel es melódiákkal... És hogy miért? Mert amióta kiköltoztem az USAba először érzem azt, hogy ismét vannak terveim... hogy van egy irány, afelé batran megindulhatok... Igaz, az irány nem az, amire 3 évvel ezelőtt számitottam, de hogy egy klisével éljek (tudom, mar vártad kedves olvasóm, nagyon), a Sors útjai pont pont pont.

A legcsodálatosabb az volt, amikor egy pár nappal ezelőtt mintha felkapcsolták volna a villanykörtét a sötét kis fejemben és rájöttem mi a teendőm. Milyen érdekes, hogy amikor az ember több hónapos kínlódás után végre megleli a megoldás kulcsát nem érti, hogy addig a pillanatig milyen balga gondolatokkal fárasztotta saját magát. Hogy nem vette észre oly sokáig az egyértelmű választ? Pedig ott volt előtte, ott állt tisztán, szikrázoan es tündöklően mint a felkelő nap sugarai, melyek meghozzák az új nap reményét, a boldogsag esélyét.

Boldogság... megdöbbentő erővel rendelkezik az a pillanat, amikor az ember a tükörbe néz es ki tudja mondani hangosan, “Boldog vagyok” Nagy B-vel.. Minden önirónia, önámitás és önbecsapás nélkül. Tiszta szivvel és hangosan a saját szemébe néz es mosolyogva kiejti a száján ezt a két oly varázslatos erővel rendelkező szót: Boldog vagyok! Nem hittem volna, hogy egyhamar megint kimondom ezt... Jól belegondolva, mar több éve nem gördült le ajkaimról ez a mondat anélkül, hogy ne hazudtam volna önmagamnak. De most ime, itt vagyok és bátran vallalom, hogy ismét látom a Napot felkelni..

Elgondolkodtató, hogy a legtöbb vers szivszaggató fájdalmakról es a szomorúságról szól. Nyilván, ekkor nyilik meg lelkünk mélyében rejlő sötét kis ajtó es a benne lakó sötét múzsa akár egy bába segiti megszülni ezen kinzóan termékeny sorokat... Pedig a boldogsag is megérdemelne legalább annyi verset és költeményt... Hiszen mig a szomoroúság sikátorból kinyúló kézként fojtogatja a lelkünket, szivünket és tudatunkat, addig a boldogság kitárja ezeket a sötét kis ajtókat, amikben a fajdalom rejtőzik es kiszellőzteti őket. Kiűzi a sok mardosó gondolatot es megtölti a helyüket édes álmokkal.

Van egy tervem.. Végre tudom merre visz az utam.. Ennyi sodródas után végre tudom mit kell tennem.