Már lassan 1 éve nem írtam a blogba. Az
nyilván nem fog senkit meglepni, ha elárulom, hogy igencsak restellem magam emiatt... Persze tudnék én kifogásokat keresni... Könnyedén elő is tudnék rukkolni nem is eggyel..
Legyen elég az, hogy magáneleti problémák miatt egyszerűen
képtelen voltam irni. Minden ihlet elszállt...
Hogy miért is érzem épp most úgy, hogy
folytatnom kéne a klimpirozást?
Mert úgy érzem, hogy az ihlet, amely
már egy éve lassan elhagyott, kezd parányi lépésenként visszaosonni
az életembe.... érzem, hogy az űr, amit ezen év nehézsegei okoztak
kezdenek megtelni szinekkel, illatokkal, izekkel es melódiákkal... És
hogy miért? Mert amióta kiköltoztem az USAba először érzem azt, hogy
ismét vannak terveim... hogy van egy irány, afelé batran
megindulhatok... Igaz, az irány nem az, amire 3 évvel ezelőtt
számitottam, de hogy egy klisével éljek (tudom, mar vártad kedves
olvasóm, nagyon), a Sors útjai pont pont pont.
A legcsodálatosabb az volt, amikor egy
pár nappal ezelőtt mintha felkapcsolták volna a villanykörtét a sötét
kis fejemben és rájöttem mi a teendőm. Milyen érdekes, hogy amikor az
ember több hónapos kínlódás után végre megleli a megoldás kulcsát nem érti, hogy addig a pillanatig milyen balga gondolatokkal fárasztotta
saját magát. Hogy nem vette észre oly sokáig az egyértelmű választ?
Pedig ott volt előtte, ott állt tisztán, szikrázoan es tündöklően
mint a felkelő nap sugarai, melyek meghozzák az új nap reményét, a
boldogsag esélyét.
Boldogság... megdöbbentő erővel
rendelkezik az a pillanat, amikor az ember a tükörbe néz es ki tudja
mondani hangosan, “Boldog vagyok” Nagy B-vel.. Minden önirónia, önámitás és önbecsapás nélkül. Tiszta szivvel és hangosan a saját
szemébe néz es mosolyogva kiejti a száján ezt a két oly varázslatos
erővel rendelkező szót: Boldog vagyok! Nem hittem volna, hogy egyhamar megint
kimondom ezt... Jól belegondolva, mar több éve nem gördült le ajkaimról ez a mondat anélkül, hogy ne hazudtam volna önmagamnak. De most ime, itt vagyok és bátran vallalom, hogy ismét látom a Napot felkelni..
Elgondolkodtató, hogy a legtöbb vers
szivszaggató fájdalmakról es a szomorúságról szól. Nyilván, ekkor
nyilik meg lelkünk mélyében rejlő sötét kis ajtó es a benne lakó sötét múzsa akár egy bába segiti megszülni ezen kinzóan termékeny
sorokat... Pedig a boldogsag is megérdemelne legalább annyi verset és
költeményt... Hiszen mig a szomoroúság sikátorból kinyúló kézként
fojtogatja a lelkünket, szivünket és tudatunkat, addig a boldogság
kitárja ezeket a sötét kis ajtókat, amikben a fajdalom rejtőzik es
kiszellőzteti őket. Kiűzi a sok mardosó gondolatot es megtölti a
helyüket édes álmokkal.
Van egy tervem.. Végre tudom merre visz
az utam.. Ennyi sodródas után végre tudom mit kell tennem.
