Tavaszra várva...

Már megint a fák rügyezését kémlelem... Tavaly még DC-ben kaptam magam azon először, hogy csak bámulom és bámulom a törékeny kis ágakat remélvén, hogy a kis rügyek végre megjelenjenek... várok rájuk, mint más a messiásra...

Ahogy öregszem, úgy viselem egyre rosszabbul a szürke telet. Mert ha még esne a hó! De így hogy ez nem történik meg, és csak a szürke melankólia bámul rám a nagy semmiből úgy érzem elsorvad a lelkem.

Várom a tavaszt, várom a napsütést, várom a ragyogást... Mert a szürkeségben nem szabad és nem is lehet helyes döntéseket hozni...