Es akkor elkezdtem...

Tegnap belekezdtem abba, amit mar szo szerint evek ota halogatok. Tegnap elkezdtem olvasni a nagymamam naplojat... A szuleim mar bele-bele lapozgattak meg mielott kikoltoztem az USA-ba. Barmikor szoba kerult a tema mindig elmondtak, hogy egesz dobbenetes mennyire hasonlo a lelkunk a nagymamammal. Anyukam azt mondta, hogy o meg hasonlot sem tapasztalt. Azt hiszem emiatt is halogattam mar evek ota. Nem mertem elkezdeni, mert nem tudtam mennyire fog felkavarni.

De most elkezdtem. Es ertem mirol beszeltek a szuleim.

Kb 1 oraja fejeztem be az elso 40 oldalt. Es, konkretan nehezemre esik beszelni. Irni konnyebb. Nem tudom, hogy a konnyektol osszeszorulo torkomon ki tudna-e jonni barmifele hang.

Az en nagymamam. Az O lelke. Az en lelkem.

Nem tudom van-e arra szo, hogy most mit erzek. Probalom megfogalmazni, de nem jonnek a szavak. Olvasom nagymamam sorait es mintha az en gondolataimat olvasnam. Szorol szora. A lelke, az erzelmei ikrek az enyemnek. Ahogy erez, ahogy gondolkodik, ahogy a fajdalmat es az oromot kezeli.

Rengetegszer emliti, hogy azert irja a naplot, mert az o gondolatmenetet ugysem tudna senki megerteni. Es en annyira szertnem a naploba belekiabalni, valahogy ugy, hogy a hangom a tisztan es az evektol megbarnult lapokon keresztul elutazhasson hozza 1942-be, hogy tudja, hogy "nem vagy egyedul! En itt vagyok es megertelek tiszta szivbol." Ahogy olvasom a sorokat olyan erzes, mintha a Vele megtortent dolgok velem is megtortentek volna. Annyira egy a lelkunk, hogy szinte erzem hogy ott vagyok vele 70 evvel ezelott...

Edes Mamam, en megertelek. Jobban megertelek mint barkit a vilagon. Naplodban annyit irod, hogy ugy szeretned ha megertenenek. Es Te, 1942-ben nem tudhattad, hogy az unokad 74 evvel kesobb a vilag masik felen olvassa az apro kezirasod es jobban megert majd mint barki a vilagon. Es barcsak tudnek visszauzenni Neked, hogy tudd, nem vagy egyedul. A Te lelked, a csoda, vagy a genek utjan az en lekem.

Nem tudok tovabb irni, mert fojogat a siras, mar a kepernyot sem latom.

Namármegint... szétszaggat.

Na már megint úgy érzem szanaszétszaggat a honvágy. Komolyan mondom, néha üvölteni tudnék. Az I-tenért nem tud ez már 5 év után sem múlni. Azt mondták, hogy az idő majd segít, bla bla bla.

ÉS MI VAN AKKOR HA NEM???

Mert úgy látszik ez nálam nem jön be. Csak söpröm-söpröm a szőnyeg alá minden nap, hol tudatosan hol tudat alatt. Söpröm a lelkem legmélyebb bugyraiba, hátha sikerül egyszercsak úgy elrejtenem úgy, hogy én se találjam meg... 5 éve rejtegetem, de még mindig sikerül megtalálnom. Amikor azt hiszem hogy nem fogok belebotlani, akkor észreveszem, hogy kikandikál a csücske és rámkacsint. Nyilván ilyenkor aztan megindul a csap de kőkeményen...

Meglátom Budapestet egy képen, filmen, vagy csak beszélek róla. Tökmindegy mit csinálok. A honvágy szikrája ilyenkor felpattan, és villámgyorsan tüzet csihol.

És ekkor egy láthatatlan gépezet visszafújja a pofámba amit azidáig söpörtem  és söpörtem.

Na most akkor ilyenkor mi van? Ilyenkor mi a teendő? Az akinek van esze mit csinál?

Azt hittem az évek elteltevel okosabb leszek.

Tévedtem.

Pedig csak telik és telik. Rohan ez a rohadék, könyörtelenül.

Én meg itt ülök és csak nézem. Mintha moziban ülnék. Üresen, bámulva kifelé a fejemből.

Kongó a lélekkel.


...help?

Otthonom...

Otthon... Egy szo amelynek minden betuje a szivemnek egy-egy dobbanasa...

Otthon... Ahova a lelkem jar minden ejjel amikor elalszom...

Otthon... Ahova gondolatban szallok amikor elkalandozom...

Otthon... Egy konnycsepbe zart vilag, amely megsimogatja az orcam amikor legordul rajta...

Otthon... szivem, lelkem, gondolatom, vigaszom. A mindenem  <3

heart emoticon