Namármegint... szétszaggat.

Na már megint úgy érzem szanaszétszaggat a honvágy. Komolyan mondom, néha üvölteni tudnék. Az I-tenért nem tud ez már 5 év után sem múlni. Azt mondták, hogy az idő majd segít, bla bla bla.

ÉS MI VAN AKKOR HA NEM???

Mert úgy látszik ez nálam nem jön be. Csak söpröm-söpröm a szőnyeg alá minden nap, hol tudatosan hol tudat alatt. Söpröm a lelkem legmélyebb bugyraiba, hátha sikerül egyszercsak úgy elrejtenem úgy, hogy én se találjam meg... 5 éve rejtegetem, de még mindig sikerül megtalálnom. Amikor azt hiszem hogy nem fogok belebotlani, akkor észreveszem, hogy kikandikál a csücske és rámkacsint. Nyilván ilyenkor aztan megindul a csap de kőkeményen...

Meglátom Budapestet egy képen, filmen, vagy csak beszélek róla. Tökmindegy mit csinálok. A honvágy szikrája ilyenkor felpattan, és villámgyorsan tüzet csihol.

És ekkor egy láthatatlan gépezet visszafújja a pofámba amit azidáig söpörtem  és söpörtem.

Na most akkor ilyenkor mi van? Ilyenkor mi a teendő? Az akinek van esze mit csinál?

Azt hittem az évek elteltevel okosabb leszek.

Tévedtem.

Pedig csak telik és telik. Rohan ez a rohadék, könyörtelenül.

Én meg itt ülök és csak nézem. Mintha moziban ülnék. Üresen, bámulva kifelé a fejemből.

Kongó a lélekkel.


...help?