Honvágy

Hamár az előző bejegyzésemben megemlítettem a honvágyat akkor most kicsit bővebben mesélek róla, hogy miként is élem ezt meg. 
Nagyon érdekes, hogy valamiért sosem éreztem azt, hogy Budapest-re tartozom. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mindig az volt bennem, hogy nem ott van a helyem. Persze, fogalmam nem volt, hogy hol igen, de azt tudtam, hogy nem Magyarország fővárosát szánta nekem a Sors. Ugyanakkor, Budapest az otthonom. Ott van a csodálatos családom és a tüneményes barátaim. Odafűz minden emlék. Még akkoris ha nem ott a helyem.
Nagyon nehéz volt elszakadnom, pedig tudtam, hogy talán itt megtalálom azt a várost, amit igazán magaménak érezhetek. Elköltözésünk előtt kb 1 hónapon át non-stop sírtam. Sírtam a buszon, sírtam összejöveteleken, sírtam a fürdőszobában vagy az utcán sétálgatva. Sírtam anyukám, apukám és édes drága barátnőim vállán. Gondolom enyhén mentem mindenki agyára. Elindulásunk napján sírtam a reptéren, sírtam a repülőn, sírtam az új bérelt lakáskánk felé menet a kocsiban, sírtam másnap reggel sminkelés közben (el lehet képzelni mennyire csodásra sikerült az a smink). Viszont ezután a könnyeim elapadtak egészen májusig. A lelkem leblokkolta a fájdalmat. 
Texasban egy picike, 45 m2 es, földszintes lakásban éltünk. Mindig le volt húzva az ablakokon a roló, mert a mi folyósónk előtt császkált az összes szomszéd ide-oda. Egész nap egyedül voltam otthon, mert papírok híján nem volt munkahelyem, Hunter pedig reggeltől estig dolgozott. A városba nem tudtam bemenni, mert a "BKV" Texasban olyan mint egy nagyon nagyon rossz vicc. Úgyhogy 3 hónapig ott voltam a pici, sötét lakásban egyedül mint a kisujjam (nála még egyedülebb, mert a kisujjamnak legalább ott van a másik 9 testvére). Ideális körülmény egy klausztofóbiásnak. Rettentő érdekes viszont az, hogy nem sírtam. 90 napon át egy könnycseppet nem ejtettem. Pedig annyira friss volt az elszakadás élménye. És mégsem. Valószínű a rolók lehúzásával, a lelkem ablakán lévő sötétítőket is behúztam és nem engedtem be a külső behatásokat. Lebénítottam az érzelmeimet. Teljesen és tökéletesen tudatalatt történt ez az egész. Bár így utólag belegondolva, ez az önvédelmi mechanizmus mentett meg attól, hogy totál begolyózzak abban a 3 hónapban. Végre valahára elérkezett az Április 27 - San Francisco-ba költözésünk napja. Már annyira vártam! Évek óta csak azt hallgattam Huntertől, hogy "San Francisco így meg San Francisco úgy". Eszeveszett kíváncsi voltam. Tudtam, hogy imádni fogom és ha Texasban nem volt honvágyam, akkor miért "újulna ki" a "The City"-ben? Éééééés mekkorát tévedtem. 
Az első héten még semmi baj sem volt. Minden annyira új volt és ismeretlen. Rengeteg impulzus ért és ezt mind meg kellett emésztenem, fel kellett dolgoznom. Hogy mi is borította ki a bilit? Egyrészt az, hogy (Texashoz képest) egész Európaias a hangulat a város néhány részében. Az előző bejegyzésben említett pékség és közért is bűnösök. Hogy mertek túrós mákos sütiket valamint akác mézet árulni?! Ezt leszámítva, 2 dolog volt amitől igazán kiborultam:


1. Itt tudatosult, hogy fogggalmam sincs mikor tudok megint haza utazni mert gusztustalanul drágák a repülőjegyek (innen Pestre drágábbak mint Pestről ide. Szeretjük a logikát. Jó dolog is az), most nyáron kb 2000 dollár (potom 400.000 ft, mi az nekem?!). Pedig már úgy megölelgetném a kis családomat... Nagyon-nagyon-nagyon hiányoznak! És ami a hab a tortán, hogy nem lehetek ott az unokatestvérem esküvőjén amire csupán évek óta várok. Úgyhogy szégyelje magát az összes amerikai légítársaság!


2. Hunterrel átmentünk az egyik este a barátaihoz, akik itt laknak tőlünk 10 percre. Nem látták egymást már több mint másfél éve. Beléptünk a házba, és szinte megrohanták a Vadászt. Az az öröm ami csak úgy táncolt az arcukon! Az a tiszta, szívből jövő szeretet amelyik mindegyikből sugárzott és irányzott Hunter felé. Ekkor esett le mennyire nagyon hiányoznak a barátaim.... Hiányoznak a régi lakásainkban tartott összeröffenések, az angol órák helyetti trécselések, a Thália Cafés mindenfélérőlbeszélgetünkésvisítvaröhögünk estek, a Holdudvaros vagy Morrisons-os mulatságok... És hirtelen nagyon egyedül éreztem magam a családom és barátaim nélkül. Ekkor értettem meg milyen is az amikor igazán tudatosul az emberben. hogy elszakadt szinte mindenkitől aki annyira fontos a számára; mikor igazán tudatosul, hogy mit is jelent az, ha egyedül van az ember. De végülis nem voltam egyedül. Hiszem itt van Hunter, aki a mindenség nekem. Már 7 éve az. Valószínű minden egyed előző eletemben az volt. De!  Hunter körül van véve barátokkal akik szeretik, már élt a városban sok sok évet, tehát neki semmi sem idegen,; a családja sem a világ másik végén lakik. Nem is várhatom el tőle, hogy 100%-ban értse, hogy min megyek keresztül. Tehát outsidernek éreztem magam rendesen. 

Hogy mikor is lett ez jobb?


Az első 2 hét pokoli volt! Az csak szintiszta mák, hogy nem jutattam Huntert az elmegyogyiba a viselkedésemmel. Ekkor elkezdtem vadul keresgélni a neten az itteni magyarok után. Semmi. Mintha senki sem élne ebben a városban. Nem tudtam elképzelni!. Kb 2 hetes szenvedés után "véletlenül" (már ha van ilyen) rátaláltam egy facebookos oldalra, ahol az itt élő magyarok tömörültek. Írtam is a csoport "wall"-jára. Válaszoltak is szinte azonnal. Sosem fogom elfelejteni milyen érzés volt. Mintha egy 100 tonnás súly repült volna le a lelkemről. Úgy éreztem, hogy talán mégsem vagyok annyira egyedül... Másnap a belvárosban sétálgattam. Megcsörrent a telefonom, felvettem és beleszóltam: "halló?" és a vonal másik végén magyar hang szólt vissza. Szavak nem tudják visszaadni, hogy milyen szürreális élmény volt San Francisco belvárosában magyarul beszélgetni az itteni telefonomon! Az a nagyon kedves, aranyos lány hívott fel, akivel még az előző nap beszéltük meg a facebookon, hogy  beülünk egy Starbucksba nem messze a munkahelyétől. Nagyon jó érzés volt leülni és magyarul trécselni valakivel egy gőzölgö kávé felett!
Azóta még több itteni tüneményes magyarral hozott össze a szerencse (na meg a facebook. Köszönöm Mark Zuckerberg).  Nem érzem már magam egyedül, mert rengeteg szeretettel vesznek körül. Már pár találkozás után olyan mintha réges-régóta ismerném őket. Sokan hasonló problémákkal küzdünk és próbáljuk támogatjuk egymást. Elmondhatatlanul jól esik. 
Biztosan össze tudnék barátkozni igazi helybéli amerikaiakkal is, de az annyira más lenne. Velük nem tudod megbeszélni, hogy mennyire szeretted a TV macit gyerekként; vagy hogy általános iskolás korodban beléd tömték a menzán a répafőzeléket mire azt te kedvesen kihánytad és ez tanító bácsi gatyáján landolt; a mulattságosabbnál mulattságosabb érettségis sztorikat; hogy mennyire lemennél  ma este a Zöld Pardonba ugrálni egy hatalmasat, hogy milyen csodákat láttál a WAMP-on; vagy mennyire irritáló ahogy a DM-ben mindig követ egy szekus és néz rád gyilkos szemekkel. 
Úgy hiszem, hogy ezek az otthon-specifikus élmények azok amelyek közelebb hoznak minket egymáshoz. Nagyon nehéz megosztani őket olyanokkal, akik más helyen nőttek fel. Olyan, mintha lenne egy láthatatlan szakadék közöttetek... azt mondod egy helybélinek, hogy "jaj de ennék túró rudit, meg pilóta kekszet" és ezek csak néznek rád rezzenéstelen, érzelemmentes arccal. Ezzel szemben, milyen is az itteni magyarok arca amikor a fentebb említett mondat elhangzik: szem felcsillan, száj a fülig húzódik, has korgásba kezd  és nagy vehemenciával megindul a végtelen csevej a szeretett otthoni étkekről... Tudom, már eszement unalmas lehetek a túrórudizással. Ígérem egyszer majd abba hagyom ezen mennyei manna emlegetését. Addigis aki ezt olvassa az egyen már meg a kedvemért egy Túró Rudit, vagy kettőt. MOST!


Az otthoni barátaim és a családom ha a túró rudit nem is (ejnye-bejyne), de a szeretet bombákat ezerrel küldik! Hatalmas csomagokban érkeznek hozzám a tőlük jövő biztató szavak, megértő fülek és láthatatlan ölelések. Nélkülük nem hiszem hogy végig tudnám csinálni a beilleszkedés nehézségeit. Minden pillanatban érzem, hogy velem vannak és öntik belém a lelket. Minden nap érzem a felőlük áradó tiszta szeretetet. És ez mindennél többet ér...

San Francisco – „ The City”

Nem "Frisco" és még csak nem is "San Fran". Pedig meg voltam győződve, hogy a Frisco már bevett becézése a városnak. És mekkorát tévedtem! Ha az ember kiejti a „Frisco” szót, a helybéliek felszisszennek, arcokat vágnak, szemgolyójuk a plafon felé irányul. Ha mindenképp becézni szeretnénk a várost, akkor vagy SF-nek, vagy pedig stílusosan The City („A város” – azt hiszem önbizalomban itt nincs hiány)-nek nevezzük.

San Francisco Amerika 13. Legsűrűbben lakott városa. Kb 805.000-en élnek ebben a picinek számító 46 mérföldnyi, azaz 121 km2-nyi területen. A dimbes dombos várost 3 oldalon víz határolja, így szinte mindegy hol van az ember, kb 15-20 perc alatt az óceánnál vagy az öbölnél találhatja magát.

A város kb 38 nagyobb, ismertebb kerületből (neighborhood-ból) áll. Mindegyiknek  megvan a maga egyénisége: különböző stílusban épült házak, különféle nemzetiségű lakosok, különböző hangulat, dinamika, éttermek. Ha csukott szemmel ledobnak bármelyik negyedbe, miután kinyitod a szemed és körbenézel, azonnal tudod, hogy melyik kerületben vagy. Ráadásul mindegyik negyedben más és más kincsekre lelhetsz!

Példának okáért: Mi Outer Richmondban lakunk. Az itt élők nagy része orosz , kelet-európai vagy Ír-amerikai. Van itt mindenféle csodabolt! A teljesség ígénye nélkül: európai delikátesz, orosz ékszerészek, ír sütödék és kocsmák. Találtam egy orosz-grúz pékséget is tőlünk pár percre, ahol igazi túrós és mákos sütit árulnak. Nem is kell mondanom, hogy a túró rudiért és mákos gubáért síró kicsi szívem hogy megdobbant mikor ezt először megpillantottam. Örömömben nekiálltam  ugrálni a boltban. Azóta bármikor ha bemegyek, az eladók hatalmas mosolyra fakadnak  és mondanom sem kell nekik mit kérek, már teszik is a zacsiba a túrós és mákos csodákat. Mondjuk van egy sanda gyanúm, hogy azt hiszik bolond vagyok, hiszen ki látott már olyat, hogy egy fiatal lány ugrál, visít és vigyorog miközben vadul a túrós sütire mutogatva össze-vissza hadonászik.

 A sarki közért/zöldségesben pedig rengeteg az Európából importált portéka. A Vegeta és a Kinder csoki mellett Magyarországról importált akác méz és kenhető geszetnyepüré is pompázik a polcokon.  Itt is sikerült hülyét csinálnom magamból, ami -mint az iménti példa is bizonyítja-, nem nehéz számomra . Még csak kb 1 hete éltünk itt, amkor épp kőkemény honvággyal birkóztam . Ekkor tévedtünk be először ebbe a boltba (kódneve: aranybánya). Férjem Hunter lelt rá az akác mézre miközben én a csokis polc előtt álltam megbabonázva- nyálcsorgatva. Lényeges info, hogy amerikában nem termesztenek akác mézet, ami  mellesleg a kedvencem (szeretjük az iróniát nagyon) és amely  után már január óta vágyakoztam. Na, persze, a kis hiperérzékeny lelkemnek  nem is kellett több, ez volt az utolsó csepp  a pohárban. Elkezdtem pityeregni a bolt közepén ahogy annak rendje és módja, az üveget szorongatva.Ez a már említett túrós és mákos sütis kaland után történt olyan 10 perccel. Gondolom azóta már futótűzként terjedt el a lakosos körében, hogy él a itt egy őrült, aki ételek láttán, visít ugrál és ha kell még bőg is (és akkor ezek a jóemberek még nem tudják milyen lett volna a reakcióm egy csomag zselés szaloncukor láttán...). Lehet, hogy híres vagyok csak nem tudok róla?

Na azóta már nem egyszer voltam a kis aranybányámban. Legutóbb tegnap, amikor is ijedtem láttam, hogy már csak 2 üveg akác mézük van.  Gyorsan, mint egy kis irigy villám hörcsög, jól telepakoltam a bevásárlókosár pofáját és feltankoltam a szeretett mézből, meg valahogy a kosaramban találta magát egy üveg gesztenyepüré is... Velem akart jönni, most hagytam volna ott szegény árvát?! 
  

Túrós-, mákos péksüti, geszetnye püré és magyar akác méz. Felbecsülhetetlen kincsek számomra... Őrzöm is őket mint sárkány az aranyat az biztos!

Azt hiszem keresve sem találhattam volna tökéletesebb környéket a városban... Bár tudom, hogy ezek csak ételek, de akkoris, az ízek azonnal közelebb repítenek az „otthon”-hoz. Így egy picit elviselhetőbb a honvágy. De csak egy picit... 

Prológus

Igazából nagy marha vagyok! Sokkal előbb el kellett volna kezdenem írni ezt a blogot, hiszen mióta itt élek annyi de annyi élmény ért... annyi különleges pillanat én meg csak ülök (röviden "csülök" muhahaha) mint egy lajhár és hagyom, hogy elússzanak ezek az emlékek anélkül, hogy leírnám őket... nade elég a sopánkodásból, a "volná"-val semmit sem érek, úgyhogy inkább irány előre tengerész! Mostantól minden rögzítésre kerül majd, kérem szépen!

Hogy ki is vagyok én azon kívül, hogy egy nagy marha? Én egy 27 éves magyar lány vagyok, akinek úgy hozta a Sors, hogy januárban összecsomagolta az addigi életét két egyenként 23 kilós mega bőröndbe, hóna alá csapta két kiskutyáját és férjével kézenfogva Amerikába költözött. Az első 3 hónapot Texasban töltöttük, majd végre elérkezett a várva-várt április, amikor ismét bepakoltuk az ominózus bőröndöket meg a két vadállatot és San Francisco-ba költöztünk. Arra gondoltam megosztom mindazon élményemet, amik ezen az oly fantasztikus helyen érnek, amely még az a más hevárosban élő amerikaiaknak is különleges és egyedi. Hát még akkor nekem, szende szundi Közép-Európainak.

Drága Olvasóm, tarts hát velem és így kezdetét veheti a Kaland a Ködben...