Sandy után...

Szerencsére épségben átvészeltük a hurrikán-szupervihart. Végig volt áramunk és egy fa sem dőlt ki, rongálta meg a házat vagy okozott sérülésket a közvetlen környékünkön. Tényleg elmondhatatlanul szerencsések vagyunk, hiszen tőlunk nem messze lerombolt házak, autok es életek hevernek a víz és törmelék fedte utcákon... Hatalmas a pusztitás a vihar sujtotta területeken. 15 államban 8 millióan vannak áram nelkül, New York es New Jersey nagy resze víz alatt van, 110 ház porra égett, több mint 60-an életüket vesztették.

A szívem szakad meg ezekért az emberekért. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, átélni egy ilyen katasztrófát...
Kívánom, hogy minél hamarabb sikerüljön visszaállítani az életüket és hogy átvészeljék ezt a nehéz időszakot aminek elébe néznek.

Ha bárki szeretne segíteni a hurrikán-szupervihar áldozatainak, az alábbi internet címen megteheti:

http://www.redcross.org/hurricane-sandy?scode=RSG00000E017&subcode=grantdonations&gclid=CPzM_ffrrrMCFYd9OgodBDcA5Q

Sandy Hurrikán

Mennyire irónikus, hogy amikor elköltözunk San Francisco-ból, akkor nyeri meg a Baseball bajnokságot a Giants (a kedvenc baseball csapatunk). Egész nyáron arról álmodoztam, hogy talán megnyerik a World Series-t és részt vehetek a hatalmas fesztiválon amit ennek keretében rendeznek. És persze 3 héttel a költözés után meg is nyerték, mi meg itt vagyunk a keleti parton, ahol SF Giants parádé helyett egy hatalmas hurrikán-vihar szörnyetegnek nézünk elébe, amely Sandy névre hallgat.

Tegnap és tegnap elött bevásároltunk és felkészültünk az esetleges több napig tartó hurrikánra/szuperviharra. Az utolsó vizespalackokat hoztuk el a bevásárlóközpontból, amely polcai szinte mar üresen kongtak, a kasszáknál hatalmas sorok kacskaringóztak. Az elmút 3 napban 15 L vizet, zöldséget, gyümölcsöt, sajtokat, felvágottak, vajat, illetve olyan élelmiszereket vásároltunk, amelyeket nem kell hűtőben tárolni, hiszen van rá esély, hogy több napig tartó áramkimaradás lesz.  Remélem épségben átvészeljük ezt az egészet. Egy téglaépület második emeletén lakunk ami jó hír, mert ha esetleg áradás lesz, akkor nem vagyunk túl alacsonyan, ha a szél kezd el kíméletlen erővel tombolni, akkor nem vagyunk túl magasan.  Viszont rengeteg fa veszi körül a házunkat, ami hurrikán idején kevésbé jó hír.
A boltból hazajövet azt vettük észre, hogy a mókusok futnak, a madarak meg repülnek el innen ugyanabba az irányba. A madarak élénken és éles hangon csicseregtek, de talan a csicserges nem is a legjobb szo ra. A rovid visítasok tömkelege jobban leírja a hangot amit ezek a kis élőlények kiadtak. Ezt leszámítva ijesztő csend lett urrá a természeten. Az ég nyomasztó szürkére váltott.

Reggel óta a TV előtt ülök és a CNN-t kémlelem. Most este 5:35 van es kezd erősödni a szél. Perceken belül becsapódik a hurrikán New Jersey-be. Onnantól kezdve rövid időn belül ide is elér. Rettentő félelmetes ez az egész. Bámulni a TV-t ahol percenként jelentik, hogy egyre közelebb ér az őrület... A kutyák is rosszul viselik. El nem mozdulnak mellőlünk.

Csak lenne már szerda, amikorra kiderül az ég!

Viszlát San Francisco

Hat viszlat elso igazi amerikai otthonom, itthagylak a nyugaton es kicsit keletebbre megyek. Koszonom, hogy vigyaztal ram es tanitottal. Es ki tudja, talan meg visszaterek az Aranyhid varosaba.

Az utolsó tanitási nap a nyelvsuliban

Ma kora reggel nehéz szívvel indultam a suliba ugyanis ez volt az utolsó tanitasi napom a San Francisco Institute of English-ben. Rengeteget kaptam ettől a sulitol: elmondhatatlan sokat fejlődtem tanárként és emberként.

Oly sok mindenért lehetek hálás...
Az iskolaigazgatómnak az egész itteni karrierem beindulását köszönhetem. Megadta a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, annak ellenére, hogy nem vagyok anyanyelvi tanár igenis megállom itt a helyem.
És a diákok... persze volt olyan nap, hogy a hajamat téptem (nem is egy), de az ilyeneket 1 kezemen megtudom számolni. Ezt leszámitva olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik azonnal a szivembe lopták magukat. Fantasztikus érzés egy olyan 20 fős csoportot tanítani, amelyben mindenki a világ más tájáról jött. Ahol brazil, észt, japán, kínai, koreai, pakisztáni, spanyol, olasz, szaud arábiai, tájföldi, bolgár, ukrán és algériai ül békességben egymás mellett, sőt, egymást felkarolják es segítik. Úgy érzem jobb emberré váltam általuk.

Az utolsó nap ebben a suliban... Fáj, nagyon fáj.

Beléptem a tantermem ajtaján. A hangulat annyira furcsa volt. Keseredes. A régi diákjaim sorra jöttek be a terembe és egymás nyakába borulva sírdogáltunk.
A sok csodaszep ajándékkal leptek meg a régi és új diákjaim de a legszebb ajándék egy hatalmas szines üdvözlőlap, amelyre minden diákom saját kézzel írt nekem kis búcsú üzenetet. Itt tört el a mécses.

Fantasztikus érzes ez. A sok nehézségével együtt, nem hiszem hogy sok más olyan munka van a világon, ahol ennyi szeretetet kap az ember.
Miután vége lett az óranak, lassan összepakoltam, bezártam az ablakokat, lekapcsoltam a villanyokat, még egyszer utoljára körbenéztem es becsuktam magam mögött az ajtót.

Lassan lebandukoltam a lépcsőn, megölelgettem az iskolaigazgatót es kiléptem a kapun.

Ezután egy kávézóba vezetett az utam, ahol a kis búcsú-kávézast tartottuk a kollégákkal.
Apropó kollégák: nekem pesten sosem volt 'ilyenem'. Nem tudtam milyen is az, ha az embernek kollégái vannak. És most életemben előszor nemhogy munkatársakat, de úgy érzem barátokat is kaptam  - 2 az 1-ben. Csodas kis csapat gyült ossze. 8 olyan embert sodort az utamba az élet, akiket sosem felejtek el. Minden reggel mar alig vártam, hogy 11:30 legyen es végre velük ebédelhessek. Ez a röpke 30 perces szünet nem holmi üres fecsegéssel telt, nem hát. Olyan mély es elgondolkodtató témákat beszeltünk meg, hogy döbbenet. Ez a 8 ember segitett otthonra lelni a számomra emberi kapcsolatokban kissé hideg Amerikában.
Es ismét hatalmas, csoda-valtozatos es erdekes beszelgetesbe elegyedtunk. Ez a 2 ora amit elkávézgattunk-beszélgettunk röpke 2 percnek tunt... es elérkezett a bucsu ideje. Rettentően fog hiányozni ez a 8 ember. Persze sose mondd hogy soha, de azt hiszem az embernek nem sokszor adatik meg, hogy olyan kollegai legyenek, akiket tiszta szivből szeret, tisztel és becsül.

Szívszorongatóan csodás volt ez a nap... Nem tudom mikor kaptam utoljára ennyi szeretetet. Érzem, amint a lelkem megtelik örömmel, mint egy vörös lufi és táncra perdül... Mindeközben pityereg.... mert tudja, hogy jővő héttol mindez már a múlté lesz. Új vilag vár rá. Új város, új munka, új környezet. Új új új. Az ismeretlen.

Nem tudom eléggé megköszönni azt a sok szeretetet, önbizalmat es mosolyt amit itt kaptam. Örökké hálás leszek.

Lakásmutogatás

A tulaj elkezdte mutogatni a lakást. Ez azt jelentette, hogy szombaton 1-5 ig ki-be járkáltak a vadidegenek  akis otthonunkban. Ez igy önmagában is enyhén irritáló, mivel semmit nem tud csinálni az ember. Nem tudsz elmélyülni a könyben, sem pihenni, vagy megnézni egy jó filmet (vagy egy rosszat). Megpróbálod olyan picire összehúzni magad amilyenre csak lehet, hogy ne zavard a népet amint végigpásztázzák a jelenlegi, de majdnem ex otthonodat, mint valami paripát a vásáron. Ami még ramatyabbá tette az egészet az az, hogy sikerült lebetegednem 2 napja. Úgyhogy betegen, köhögve, tüsszögve próbáltam úgy tenni mintha itt sem lennék. Persze minden alkalommal, amikor a nappaliba értek megláttak engem es egy kecses "oh" kiálltással már ki is röppentek onnan a másik szobába. Vicces, hogy mennyire elvesztik az önbizalmukat az ott lakók látta által. Engem meg nem kell félteni, kinyilvanítottam nem tetszesemet jégkirálynő tekintetemmel. Lehet, hogy ettől riadtak meg annyira :D

Ezt leszámítva is bizarr a szituáció az biztos. Normál esetben akkor mutogatják körbe a lakást, amikor a lakók nincsenek ott. De, nálunk ez nem opció  a két vadállat miatt. Még a végén valakit bokán harapnak. Muhhaha. Nem mintha képesek lennének akár egy század miliméternyi bőrt is átszakítani a kis tompa fogaikkal. Bár Kingsley-ből még tálan ki is nézem. 

Remelem holnapra sikerül a tulajnak kiválasztani a leendő bérlőt. Jövő héttel hatalmas pakoló es dobozoló-mode ban leszünk, úgyhogy igazán rosszkor jönne még egy ilyen egész délutános móka. Arról nem is beszélve, hogy mához egy hétre meg már viszik is a bútorokat. Juhééj!

A Köd

Nem, ez nem füst. Ez a kedves san franciso-i köd. Romantikus, misztikus meg minden. csak néha már az agyamra megy :S

Pakolás, dobozolás...

Pakolás, dobozolás, emlékek kihajigálása. Ismerősen cseng. Sajnos túl ismerősen. Bár hatalmas boldogsággal tölt el, hogy költözünk a keleti partra, megis valahol fáj egy parányit. Fájt amikor a garage sale alkalmával megváltunk sok olyan holmitol, amelyek annak idején oly nagy örömet okoztak. Fáj kidobálni a sok pici fecnit, az emlékeket amelyeket itt gyüjtöttünk. Ma búcsút vettem az első számomra fontos embertől. Nehéz volt hallani amikor az illető kimondta, hogy bízik benne, hogy a Sors majd megint összehoz minket. Azt hiszem most esett le, hogy az itteni ismerőseim, diákjaim, kollégáim es szinte már baráti viszonyban levő emberek nagy részével nem tudom mikor találkozunk újra. Közel két éve ezt már végigjátszottam, bár az akkori búcsú nehezebb volt, hiszen családomtol es legközelebbi barátaimtol kellett elköszönnöm. A mostani ahhoz képest békapuki, de akkor sem könnyű. Sajnálom itthagyni ezt a meseszép lakást (bár mondjuk a lakbér négyzetméterét aranyban mérik. Ez nem fog hiányozni). Nehéz elfogadni, hogy már megint vesszük a sátorfánkat es indulunk tovább az ismeretlenbe. Hihetetlen, hogy az amerikaiaknak ez milyen természetes. Meg sem kottyan nekik kiásni a gyökereiket es menni tovább. Mennyire máshonnan jövök en!Probálom a dolog jo oldalát nezni: legálabb megerősödöm. Igen közhely meg minden. Bla bla bla. De sajnos vagy Hál' I-tennek -kinek melyik - ez így van. Indul egy új kaland, egy új város tele új lehetőségekkel. Igaz, hogy elölről kell kezdenem szinte mindent, de rengeteget tanultam ezalatt a kicsit több mint másfel év alatt. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb es úgy érzem talpraesettebb lettem. Emlékszem amikor a 3 hónap texasi bezártság után - Na álljunk meg egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy erről nem irtam anno. Röviden: miután Budapestről kiköltöztünk az Államokba, először Texasban laktunk 3 hónapot, amíg össze nem szedtük magunkat, hogy San Francisco-ba jöjjünk. Mialatt Hunter dolgozott, én otthon voltam egyedül a 2 kutyával. Namost Texas nem az a hely, ahol az ember csak úgy elmegy valamit csinálni ha unatkozik. Ha nincs kocsid akkor annyi. A buszt felejtsd el. Mivel a papírjaim mág akkor nem árkeztek meg, ezárt e 3 csodás hónapban kvázi be voltam zárva egy apró lakásba kocsi híján. Annyira elszoktam a világtol e rövid idő alatt, hogy miután San Franciscoba jöttünk és 2 nap után ki mertem menni egyedül a sarki közértbe, felhivtam Vadászt es elújságoltam neki a hatalmas hírt legalább úgy, mintha ejtőernyővel ugrottam volna ki egy repülőből. Na ennél azárt remélem könnyebb lesz ez a mostani költözés :)Bár  sok dolog ismét felfedezésre vár: újabb ismeretlen közertek, éttermek, ételek (ami nálam nem egyszeru tema), utcák, terek, tömegközlekedés, útvonalak, orvosok, ismerősök, barátok, munka... De talán ha valóban kalandként élem meg, akkor talán nem érzem majd olyan félelmetesnek az új otthont. Igazábol várom már, hogy kipróbáljam magam az új környezetben a megerősodott kis lelkemmel. Várom, hogy a 'remélem' es a 'bárcsak' ne csak csupán gondolatok es fohászok legyenek, hanem megtestesült álmok. Igazi csodák.

Költözünk...

Igen, már megint. Az elmúlt 3 évben már ötödszörre. Ez lesz a harmadik USA-n belüli költözés. Emlékszem milyen izgatott voltam amikor Texaban elhatároztuk, hogy San Franciso-ba költözünk. Most hogy már másfél éve itt vagyunk mehetnékem van. Április vége óta érzem, hogy ez nem "otthon", valami nem stimmel.  Mikor Ági barátnőm és vőlegénye itt voltak ez a mehetnék kicsit lecsillapodott. Kifejezetten büszkeséggel töltött el amint körbevezettem drágáimat az új "otthonomban". Büszke voltam a városra és büszke voltam rá, hogy megoszthatom ezt a csodás helyet a barátaimmal. De sajnos, mint ez kiderült, a mézeshetek korszak San Francisco és én köztem lassan véget értek. Hogy mi is ez a korszak? Azt mondják ha az ember egy másik országba immigrál, négy különféle lépcsőfokot mászik meg:

1. Mézes hetek
2. Megtorpanás
3. Akklimatizálódás
4. Lelkesedés


Májusban hivatalosan kiléptem a Mézeshetekből. Emlékszem Vadásszal mentunk bevásárolni, amikor kedves barátunk az orkánszerű szél úgy döntött hogy elkísér minket a pár utcányira lévő boltba. Namost kis barátunk, a fentebb említett orkánszerű szél ekkorra már vagy 1 hónapja konstans hűséges kísérőnk volt az utcákon. Ezen az ominózus napon mikor éreztem a kedves csontig hasító visító szél karmolását, Hunterre néztem és finom szólva morcosan átüvöltve a lágy szellőt kifakadt belőlem, hogy elegem van. El akarok innen költözni. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez itt nem lesz az új otthonom. Pedig imádom a hideg hüvös időt. De 12 hónap ebből talán egy kicsit sok. Mielött áttelepítettük a székhelyünket az Aranykapu városába azt hittem, hogy ez az időjárás maga lesz a paradicsom. 15 fok egesz évben?! Ide vele!!! És a tévedés ismét arca csapott. Ekkor esett le, hogy mennyire hiányoznak az évszakok. Nem hittem volna, hogy egy ilyen triviális dolog ennyire sokat számíthat... A lelkemnek szüksége van a különböző évszakok nyújtotta mesékre. Szükségem van a vörös és aranyban pompázó falevelekre ősszel, a varázslatos hófedte fehér tájra télen, a frissen bimbózó virágoktól újraéledő természetre és a nyári melegben lustálkodó napra, amikor annyira jól esik egy pohár jéghideg vizet meginni.
Minden évszak egy lezárás a lélek számára. Minden évszak kezdete új látnivalókat, illatokat, színeket és hangokat tár fel. A tavasz illata, a nyár perzselő napsugarai, az ősz mesés színei, a téli hó csendje...
Itt már másfél éve mintha limbóban lennék. Telik az idő, rohan mintha fakanállal kergetnék, de ezzel egy időben olyan, mintha egy helyben toporognék az orkánszerű szélben. Emlékszem tavaly október végén épp a munkahelyemre tartottam, amikor a felszálltam a buszra és  rádöbbentem, hogy pár nap múlva november. A napos szeles idő persze próbálta elhitetni velem, hogy hülye vagyok, de nem jött össze nekik. Mikor piciny agyamig eljutott, hogy tényleg ilyen itt a november, majdnem elhánytam magam a buszon. Minden viccet félretve öklendenzni kezdtem. A buszon ülőknek persze a szemük sem rándult. Már ismerik az akácméz ölelgető, vegeta miatt zokogó rémet.
Amúgy jó étvágyat kedves olvasóm ha éppen étkezés közben csiptelek volna el eme kedves vallomással.

Az orkánszerű szél még mindig nem adott alább. Már fél éve ide oda rodeózik a városban. Mintha egész évben április lenne. Hol hidegebb hol melegebb április. Egy kevéske Széllel.

Szép volt, jó volt itt ez a másfél év, de azt hiszem ideje új románcba keverednem egy másik várossal :)

Szinház

Tegnap szinházban voltunk. A War Horse cimű csoda előadást lattuk. Elképesztő látványvilágot varázsoltak a szinpadra. Életemben másodszorra törtent meg velem, hogy potyogtak a könnyeim a darab végén. És ezzel nem voltam egyedül. Körulöttem rengetegen szipogtak es fújtak boszen a sirástól sprintelésnek eredt orrot. Rég nem láttam ilyen jó darabot, mely lekötötte minden gondolatomat es teljesen elvarázsolt. Bár, a lovak nem voltak valódiak, ey senkit sem zavert, hiszen a bábjatekosok segitségével életre keltek a szinpadon. Tényleg le a kalappal. Hatalmas teljesítmény! Ami viszont kevésbé hatalmas teljesítmény, az az itteniek szinházba járási kultúrája, vagy éppen annak a hiánya. Mióta ideköltöztem, hatszor voltam szinházban. A hatbol 5 alkalommal ugyanaz a szomorú látvány köszönt vissza. Gyerekkoromtol kezdve hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy szinházba menni egy esemény. Megtisztelem a szinészeket, a rendezőt, a produkció összes munkatársát, akik vert izzadva küzdenek minden este azért, hogy a nézőket 2-3 órára egy másik világba repitsék. Persze, meg lehetne ezt oldani otthon egyedül némi LSD-vel, de ha lehet, akkor én ezt a verziót inkább kihagynám. Természetesen, ma Budapesten sem olyan merevek a szinházi öltözkodesi szabalyok mint régen, de meg mindig megadjuk a módját annak, ha efféle szórakozásra adjuk a fejünket.Hát nem itt. Nem tudom, hogy Amerika más városaiban milyen a helyzet, de itt San Francisco-ban valami siralmas. Kapucnispulcsiban, flip-floppal a lábukon, shortban, mackómelegitőben vagy akár megtépázott farmerben képesek megjelenni a szinházban. En meg csak ott állok a terem közepen, szemem a döbbenettol kiguvad, állam leesik es tátott szájjal bámulom ezt a jelenságet. Döbbenet. Nem is tudok jobb szót találni rá. Nem értem ezt az egeszét. Hiszen a szinházba menetel egyik legfantasztikusabb velejároja a 'kiöltözes'. Az, hogy az az este mas mint a többi. Aznap este kikerül a gardrób szekrény molylepte részébol a csilli-villi ruha, melyet már oly régen megvettünk azért, hogy egyszer megjelenhessünk benne; hogy egy estére mindenki megtisztelje az érte a szinpadon es a szinfalak mögött robotoló tehetségeket (es egymást) azzal, hogy nem egy százszor kimosott hányingert vesz fel. Szomorú. Es még nincs vége! A büfében vett vizespalackot es csokikat lazán be lehet vinni a nézőterre es ott boldogan lehet rajta nyammogni es szürcsögni az eloadás alatt. Ezt olvasván jogosan merül fel a kerdes: hová teszik a szemetet...? És igen! Bingo! Ki tetszett találni. Ott hagyják a földön. Bizonyám! Tegnap az erkélyen 'Sziget nagyszinpad" szerű állapotok uralkodtak. Megint csak ott álltam kigúvadt szemmel es tátott szajjal. Le szerettem volna fényképezni, de fotót keszíteni a teremben tilos. Ha az ember mégis megreszkirozza, akkor odavágtázik egy néni es a terem másik végébol és a delikvensre visit. Csak úgy halkan, hogy mindenki jó tisztán hallja. Milyen nevetséges, hogy a fénykepezésért az embert hangosan megálazzak, de a szemetelésért meg sem nyikkannak. Nem lehet, hogy ennek forditva kéne lennie?Baromi szomorú es egyben értheteten. Elköltenek sok száz dollart a jegyekre es utána körbehányják az egészet - persze átvitt értelemben. Mondjuk a szoszerinti változat sem lepne már meg.

Fogadalmak fogadalmak hátán

Leég a pofámról a bőr... Komolyan mondom rettenet szégyellem magam... Lassan 4 hónapja nem látogattam ide. Persze a kifogások csak úgy röpködhetnének ezerrel, de igazából minek... Igyis úgyis csak kifogások maradnak.


Rengeteg minden történt október vége óta. Elérkezett a 2o12. Persze nem is lennék önmagam, ha nem tettem volna Újévi fogadalmat. Ami önmagában is egy hatalmas nagy hülyeség. Persze elhiszem.


Minden évben például megígérem magamnak, hogy kevesebb csokit eszem. Na ez tart Január 1jén délig. Ilyesféle fogadalmakhoz a fáradtságot sem veszem, hiszen semmi de semmi értelme. Ráadásul nem szeretnék örjöngő vadálattá válni itthon, ugyanis finoman fogalmazva csoki függő vagyok. Ha nincs meg a napi csoki mennyiség a szervezetemben, akkor veszélyesebb vagyok mint egy maszk nélküli Hannibal Lecter. Úgyhogy a csoki adag csökkentése mint olyan nem kerül fel a fogaladom listára.

Ugyanakkor mégis olyan jó úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy az Új Évben bármi megtörténhet. Hogy na most majd megvalósítjuk az álmainkat. Na most majd jobb ember leszek. Na majd most...


Az elmúlt kicsivel több mint másfél hónapban megpróbáltam a na majd most mantra szerint kicsit változtatni a minden napokon. A 2o11 a változás éve volt. Ez az év arról szólt, hogy elfogadjam és valamilyen szinten hozzászokjak egy új világhoz. A 2o12 pedig a fizikai és lelki világom rendbeszedésével illetve az az önmagam seggberúgásáról szól, hogy ugyanmár Te vén kakaláda Te, most már igazán elkezdhetnéd a kis álmaid megvalósítását na.


Tehát kezdjük a fizikai változásokkal.
Én egy lusta disznó vagyok. Ez tény. Namost kanapé krumplinak lenni talán nem a legokosabb dolog.

De mit tegyen az ember lánya, ha csak a sportolás gondolatától kirázza a hideg? Ha meglátok kocogó embereket az utcán, akkor helyettük is leizzadok kb 1 perc alatt. Feláll a karomon a szőr és hányingerem lesz. Talán valami mást kéne kitalálnom, hiszen egy óceánnyi izzadtsággal átitatott pulóverű, felálló szőrű menet közben hányó futó talan nem a legszebb látvány. Persze ízlések és pofonok...
Valami olyan sport után kellett néznem ami 1) nem megerőltető 2) köze nincs a futáshoz 3) segíti a lelkemet, tehát 2 in 1 megoldaná az Újévi fogadalmam okozta problémákat. A kör igen gyorsan leszűkült. A jóga nyert. Van nem messze tőlünk egy tüneményes jóga stúdió. Vettem egy havi bérletet és január óta járok rendszeresen. Márciustól pedig beiktatunk egy kis intenzívebb edzést is, hogy az elkényelmesedett kis csoki zabáló zsírpárnácskák láthatatlan futó gépen kicsit karcsúsodjanak. Na ők majd futnak helyettem.
Tehát a lelki és fizikai megedződés folyamatának elindítása kipipálva.
Maradt az álmok megvalósítása. Hogy mi tartozik ebbe a tökéletes közhelymentes fogalom halmazba? Igazából 1 szó: írás. A kis regénykémet amit már oly rég elkezdtem. Január óta 2o új oldalt írtam, úgyhogy lassan de biztosan haladok :)
Természetesen a blogot is gyakrabban látogatom majd. Legyőzöm a lusta disznót. Meg a sunyi internetet ami gátolja minden egyéb tevékenységemet mint Aragon pajzsa az orkokat.
Félelmetes hogy be tudja szippantani az embert az értelmetlen kattintgatások világa. De hát olyan nehéz hiszen az internet az én kisz drágaszágom... Nade ebből elég. Mostantól az internet haszálata egyenlő:


1) írás
2) munka
3) email és minimális facebook
4) hírek és érdekességek (korlátozott időtartamban)


Ezek az Új Évi Fogadalmaim. És érzem, hogy ez most menni fog. Lassan 28 év nyavalygás és kifogáskeresés után megjött a kellő akaraterőm. Reszkess lusta disznó énem, mert megkocogtatlak!