Pakolás, dobozolás...

Pakolás, dobozolás, emlékek kihajigálása. Ismerősen cseng. Sajnos túl ismerősen. Bár hatalmas boldogsággal tölt el, hogy költözünk a keleti partra, megis valahol fáj egy parányit. Fájt amikor a garage sale alkalmával megváltunk sok olyan holmitol, amelyek annak idején oly nagy örömet okoztak. Fáj kidobálni a sok pici fecnit, az emlékeket amelyeket itt gyüjtöttünk. Ma búcsút vettem az első számomra fontos embertől. Nehéz volt hallani amikor az illető kimondta, hogy bízik benne, hogy a Sors majd megint összehoz minket. Azt hiszem most esett le, hogy az itteni ismerőseim, diákjaim, kollégáim es szinte már baráti viszonyban levő emberek nagy részével nem tudom mikor találkozunk újra. Közel két éve ezt már végigjátszottam, bár az akkori búcsú nehezebb volt, hiszen családomtol es legközelebbi barátaimtol kellett elköszönnöm. A mostani ahhoz képest békapuki, de akkor sem könnyű. Sajnálom itthagyni ezt a meseszép lakást (bár mondjuk a lakbér négyzetméterét aranyban mérik. Ez nem fog hiányozni). Nehéz elfogadni, hogy már megint vesszük a sátorfánkat es indulunk tovább az ismeretlenbe. Hihetetlen, hogy az amerikaiaknak ez milyen természetes. Meg sem kottyan nekik kiásni a gyökereiket es menni tovább. Mennyire máshonnan jövök en!Probálom a dolog jo oldalát nezni: legálabb megerősödöm. Igen közhely meg minden. Bla bla bla. De sajnos vagy Hál' I-tennek -kinek melyik - ez így van. Indul egy új kaland, egy új város tele új lehetőségekkel. Igaz, hogy elölről kell kezdenem szinte mindent, de rengeteget tanultam ezalatt a kicsit több mint másfel év alatt. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb es úgy érzem talpraesettebb lettem. Emlékszem amikor a 3 hónap texasi bezártság után - Na álljunk meg egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy erről nem irtam anno. Röviden: miután Budapestről kiköltöztünk az Államokba, először Texasban laktunk 3 hónapot, amíg össze nem szedtük magunkat, hogy San Francisco-ba jöjjünk. Mialatt Hunter dolgozott, én otthon voltam egyedül a 2 kutyával. Namost Texas nem az a hely, ahol az ember csak úgy elmegy valamit csinálni ha unatkozik. Ha nincs kocsid akkor annyi. A buszt felejtsd el. Mivel a papírjaim mág akkor nem árkeztek meg, ezárt e 3 csodás hónapban kvázi be voltam zárva egy apró lakásba kocsi híján. Annyira elszoktam a világtol e rövid idő alatt, hogy miután San Franciscoba jöttünk és 2 nap után ki mertem menni egyedül a sarki közértbe, felhivtam Vadászt es elújságoltam neki a hatalmas hírt legalább úgy, mintha ejtőernyővel ugrottam volna ki egy repülőből. Na ennél azárt remélem könnyebb lesz ez a mostani költözés :)Bár  sok dolog ismét felfedezésre vár: újabb ismeretlen közertek, éttermek, ételek (ami nálam nem egyszeru tema), utcák, terek, tömegközlekedés, útvonalak, orvosok, ismerősök, barátok, munka... De talán ha valóban kalandként élem meg, akkor talán nem érzem majd olyan félelmetesnek az új otthont. Igazábol várom már, hogy kipróbáljam magam az új környezetben a megerősodott kis lelkemmel. Várom, hogy a 'remélem' es a 'bárcsak' ne csak csupán gondolatok es fohászok legyenek, hanem megtestesült álmok. Igazi csodák.