Költözünk...

Igen, már megint. Az elmúlt 3 évben már ötödszörre. Ez lesz a harmadik USA-n belüli költözés. Emlékszem milyen izgatott voltam amikor Texaban elhatároztuk, hogy San Franciso-ba költözünk. Most hogy már másfél éve itt vagyunk mehetnékem van. Április vége óta érzem, hogy ez nem "otthon", valami nem stimmel.  Mikor Ági barátnőm és vőlegénye itt voltak ez a mehetnék kicsit lecsillapodott. Kifejezetten büszkeséggel töltött el amint körbevezettem drágáimat az új "otthonomban". Büszke voltam a városra és büszke voltam rá, hogy megoszthatom ezt a csodás helyet a barátaimmal. De sajnos, mint ez kiderült, a mézeshetek korszak San Francisco és én köztem lassan véget értek. Hogy mi is ez a korszak? Azt mondják ha az ember egy másik országba immigrál, négy különféle lépcsőfokot mászik meg:

1. Mézes hetek
2. Megtorpanás
3. Akklimatizálódás
4. Lelkesedés


Májusban hivatalosan kiléptem a Mézeshetekből. Emlékszem Vadásszal mentunk bevásárolni, amikor kedves barátunk az orkánszerű szél úgy döntött hogy elkísér minket a pár utcányira lévő boltba. Namost kis barátunk, a fentebb említett orkánszerű szél ekkorra már vagy 1 hónapja konstans hűséges kísérőnk volt az utcákon. Ezen az ominózus napon mikor éreztem a kedves csontig hasító visító szél karmolását, Hunterre néztem és finom szólva morcosan átüvöltve a lágy szellőt kifakadt belőlem, hogy elegem van. El akarok innen költözni. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez itt nem lesz az új otthonom. Pedig imádom a hideg hüvös időt. De 12 hónap ebből talán egy kicsit sok. Mielött áttelepítettük a székhelyünket az Aranykapu városába azt hittem, hogy ez az időjárás maga lesz a paradicsom. 15 fok egesz évben?! Ide vele!!! És a tévedés ismét arca csapott. Ekkor esett le, hogy mennyire hiányoznak az évszakok. Nem hittem volna, hogy egy ilyen triviális dolog ennyire sokat számíthat... A lelkemnek szüksége van a különböző évszakok nyújtotta mesékre. Szükségem van a vörös és aranyban pompázó falevelekre ősszel, a varázslatos hófedte fehér tájra télen, a frissen bimbózó virágoktól újraéledő természetre és a nyári melegben lustálkodó napra, amikor annyira jól esik egy pohár jéghideg vizet meginni.
Minden évszak egy lezárás a lélek számára. Minden évszak kezdete új látnivalókat, illatokat, színeket és hangokat tár fel. A tavasz illata, a nyár perzselő napsugarai, az ősz mesés színei, a téli hó csendje...
Itt már másfél éve mintha limbóban lennék. Telik az idő, rohan mintha fakanállal kergetnék, de ezzel egy időben olyan, mintha egy helyben toporognék az orkánszerű szélben. Emlékszem tavaly október végén épp a munkahelyemre tartottam, amikor a felszálltam a buszra és  rádöbbentem, hogy pár nap múlva november. A napos szeles idő persze próbálta elhitetni velem, hogy hülye vagyok, de nem jött össze nekik. Mikor piciny agyamig eljutott, hogy tényleg ilyen itt a november, majdnem elhánytam magam a buszon. Minden viccet félretve öklendenzni kezdtem. A buszon ülőknek persze a szemük sem rándult. Már ismerik az akácméz ölelgető, vegeta miatt zokogó rémet.
Amúgy jó étvágyat kedves olvasóm ha éppen étkezés közben csiptelek volna el eme kedves vallomással.

Az orkánszerű szél még mindig nem adott alább. Már fél éve ide oda rodeózik a városban. Mintha egész évben április lenne. Hol hidegebb hol melegebb április. Egy kevéske Széllel.

Szép volt, jó volt itt ez a másfél év, de azt hiszem ideje új románcba keverednem egy másik várossal :)