Lakásmutogatás

A tulaj elkezdte mutogatni a lakást. Ez azt jelentette, hogy szombaton 1-5 ig ki-be járkáltak a vadidegenek  akis otthonunkban. Ez igy önmagában is enyhén irritáló, mivel semmit nem tud csinálni az ember. Nem tudsz elmélyülni a könyben, sem pihenni, vagy megnézni egy jó filmet (vagy egy rosszat). Megpróbálod olyan picire összehúzni magad amilyenre csak lehet, hogy ne zavard a népet amint végigpásztázzák a jelenlegi, de majdnem ex otthonodat, mint valami paripát a vásáron. Ami még ramatyabbá tette az egészet az az, hogy sikerült lebetegednem 2 napja. Úgyhogy betegen, köhögve, tüsszögve próbáltam úgy tenni mintha itt sem lennék. Persze minden alkalommal, amikor a nappaliba értek megláttak engem es egy kecses "oh" kiálltással már ki is röppentek onnan a másik szobába. Vicces, hogy mennyire elvesztik az önbizalmukat az ott lakók látta által. Engem meg nem kell félteni, kinyilvanítottam nem tetszesemet jégkirálynő tekintetemmel. Lehet, hogy ettől riadtak meg annyira :D

Ezt leszámítva is bizarr a szituáció az biztos. Normál esetben akkor mutogatják körbe a lakást, amikor a lakók nincsenek ott. De, nálunk ez nem opció  a két vadállat miatt. Még a végén valakit bokán harapnak. Muhhaha. Nem mintha képesek lennének akár egy század miliméternyi bőrt is átszakítani a kis tompa fogaikkal. Bár Kingsley-ből még tálan ki is nézem. 

Remelem holnapra sikerül a tulajnak kiválasztani a leendő bérlőt. Jövő héttel hatalmas pakoló es dobozoló-mode ban leszünk, úgyhogy igazán rosszkor jönne még egy ilyen egész délutános móka. Arról nem is beszélve, hogy mához egy hétre meg már viszik is a bútorokat. Juhééj!

A Köd

Nem, ez nem füst. Ez a kedves san franciso-i köd. Romantikus, misztikus meg minden. csak néha már az agyamra megy :S

Pakolás, dobozolás...

Pakolás, dobozolás, emlékek kihajigálása. Ismerősen cseng. Sajnos túl ismerősen. Bár hatalmas boldogsággal tölt el, hogy költözünk a keleti partra, megis valahol fáj egy parányit. Fájt amikor a garage sale alkalmával megváltunk sok olyan holmitol, amelyek annak idején oly nagy örömet okoztak. Fáj kidobálni a sok pici fecnit, az emlékeket amelyeket itt gyüjtöttünk. Ma búcsút vettem az első számomra fontos embertől. Nehéz volt hallani amikor az illető kimondta, hogy bízik benne, hogy a Sors majd megint összehoz minket. Azt hiszem most esett le, hogy az itteni ismerőseim, diákjaim, kollégáim es szinte már baráti viszonyban levő emberek nagy részével nem tudom mikor találkozunk újra. Közel két éve ezt már végigjátszottam, bár az akkori búcsú nehezebb volt, hiszen családomtol es legközelebbi barátaimtol kellett elköszönnöm. A mostani ahhoz képest békapuki, de akkor sem könnyű. Sajnálom itthagyni ezt a meseszép lakást (bár mondjuk a lakbér négyzetméterét aranyban mérik. Ez nem fog hiányozni). Nehéz elfogadni, hogy már megint vesszük a sátorfánkat es indulunk tovább az ismeretlenbe. Hihetetlen, hogy az amerikaiaknak ez milyen természetes. Meg sem kottyan nekik kiásni a gyökereiket es menni tovább. Mennyire máshonnan jövök en!Probálom a dolog jo oldalát nezni: legálabb megerősödöm. Igen közhely meg minden. Bla bla bla. De sajnos vagy Hál' I-tennek -kinek melyik - ez így van. Indul egy új kaland, egy új város tele új lehetőségekkel. Igaz, hogy elölről kell kezdenem szinte mindent, de rengeteget tanultam ezalatt a kicsit több mint másfel év alatt. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb es úgy érzem talpraesettebb lettem. Emlékszem amikor a 3 hónap texasi bezártság után - Na álljunk meg egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy erről nem irtam anno. Röviden: miután Budapestről kiköltöztünk az Államokba, először Texasban laktunk 3 hónapot, amíg össze nem szedtük magunkat, hogy San Francisco-ba jöjjünk. Mialatt Hunter dolgozott, én otthon voltam egyedül a 2 kutyával. Namost Texas nem az a hely, ahol az ember csak úgy elmegy valamit csinálni ha unatkozik. Ha nincs kocsid akkor annyi. A buszt felejtsd el. Mivel a papírjaim mág akkor nem árkeztek meg, ezárt e 3 csodás hónapban kvázi be voltam zárva egy apró lakásba kocsi híján. Annyira elszoktam a világtol e rövid idő alatt, hogy miután San Franciscoba jöttünk és 2 nap után ki mertem menni egyedül a sarki közértbe, felhivtam Vadászt es elújságoltam neki a hatalmas hírt legalább úgy, mintha ejtőernyővel ugrottam volna ki egy repülőből. Na ennél azárt remélem könnyebb lesz ez a mostani költözés :)Bár  sok dolog ismét felfedezésre vár: újabb ismeretlen közertek, éttermek, ételek (ami nálam nem egyszeru tema), utcák, terek, tömegközlekedés, útvonalak, orvosok, ismerősök, barátok, munka... De talán ha valóban kalandként élem meg, akkor talán nem érzem majd olyan félelmetesnek az új otthont. Igazábol várom már, hogy kipróbáljam magam az új környezetben a megerősodott kis lelkemmel. Várom, hogy a 'remélem' es a 'bárcsak' ne csak csupán gondolatok es fohászok legyenek, hanem megtestesült álmok. Igazi csodák.

Költözünk...

Igen, már megint. Az elmúlt 3 évben már ötödszörre. Ez lesz a harmadik USA-n belüli költözés. Emlékszem milyen izgatott voltam amikor Texaban elhatároztuk, hogy San Franciso-ba költözünk. Most hogy már másfél éve itt vagyunk mehetnékem van. Április vége óta érzem, hogy ez nem "otthon", valami nem stimmel.  Mikor Ági barátnőm és vőlegénye itt voltak ez a mehetnék kicsit lecsillapodott. Kifejezetten büszkeséggel töltött el amint körbevezettem drágáimat az új "otthonomban". Büszke voltam a városra és büszke voltam rá, hogy megoszthatom ezt a csodás helyet a barátaimmal. De sajnos, mint ez kiderült, a mézeshetek korszak San Francisco és én köztem lassan véget értek. Hogy mi is ez a korszak? Azt mondják ha az ember egy másik országba immigrál, négy különféle lépcsőfokot mászik meg:

1. Mézes hetek
2. Megtorpanás
3. Akklimatizálódás
4. Lelkesedés


Májusban hivatalosan kiléptem a Mézeshetekből. Emlékszem Vadásszal mentunk bevásárolni, amikor kedves barátunk az orkánszerű szél úgy döntött hogy elkísér minket a pár utcányira lévő boltba. Namost kis barátunk, a fentebb említett orkánszerű szél ekkorra már vagy 1 hónapja konstans hűséges kísérőnk volt az utcákon. Ezen az ominózus napon mikor éreztem a kedves csontig hasító visító szél karmolását, Hunterre néztem és finom szólva morcosan átüvöltve a lágy szellőt kifakadt belőlem, hogy elegem van. El akarok innen költözni. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez itt nem lesz az új otthonom. Pedig imádom a hideg hüvös időt. De 12 hónap ebből talán egy kicsit sok. Mielött áttelepítettük a székhelyünket az Aranykapu városába azt hittem, hogy ez az időjárás maga lesz a paradicsom. 15 fok egesz évben?! Ide vele!!! És a tévedés ismét arca csapott. Ekkor esett le, hogy mennyire hiányoznak az évszakok. Nem hittem volna, hogy egy ilyen triviális dolog ennyire sokat számíthat... A lelkemnek szüksége van a különböző évszakok nyújtotta mesékre. Szükségem van a vörös és aranyban pompázó falevelekre ősszel, a varázslatos hófedte fehér tájra télen, a frissen bimbózó virágoktól újraéledő természetre és a nyári melegben lustálkodó napra, amikor annyira jól esik egy pohár jéghideg vizet meginni.
Minden évszak egy lezárás a lélek számára. Minden évszak kezdete új látnivalókat, illatokat, színeket és hangokat tár fel. A tavasz illata, a nyár perzselő napsugarai, az ősz mesés színei, a téli hó csendje...
Itt már másfél éve mintha limbóban lennék. Telik az idő, rohan mintha fakanállal kergetnék, de ezzel egy időben olyan, mintha egy helyben toporognék az orkánszerű szélben. Emlékszem tavaly október végén épp a munkahelyemre tartottam, amikor a felszálltam a buszra és  rádöbbentem, hogy pár nap múlva november. A napos szeles idő persze próbálta elhitetni velem, hogy hülye vagyok, de nem jött össze nekik. Mikor piciny agyamig eljutott, hogy tényleg ilyen itt a november, majdnem elhánytam magam a buszon. Minden viccet félretve öklendenzni kezdtem. A buszon ülőknek persze a szemük sem rándult. Már ismerik az akácméz ölelgető, vegeta miatt zokogó rémet.
Amúgy jó étvágyat kedves olvasóm ha éppen étkezés közben csiptelek volna el eme kedves vallomással.

Az orkánszerű szél még mindig nem adott alább. Már fél éve ide oda rodeózik a városban. Mintha egész évben április lenne. Hol hidegebb hol melegebb április. Egy kevéske Széllel.

Szép volt, jó volt itt ez a másfél év, de azt hiszem ideje új románcba keverednem egy másik várossal :)