Töklámpás avagy faragom a tököt

Ismét eljött az idő. Itt a tökfaragás időszaka.

Az előző bejegyzésben már bemutattam a két faragásra került tök történetét.

Ígyhár most következzen a lámpások életre keltésének krónikája.

Előre kell bocsátanom, hogy ügyetlen vagyok. A szó szoros értelmében. Én vagyok az, akire az ember legszivesebben még így, felnőtt létére is előkét tenne evéskor, mert TUTI, hogy a finom étkek az ölemben landolnak az evés megkezdésének 2. percében. Ha kenyeret, vagy sütikét eszem, akkor bizony TELE lesz a hajam morzsával, ez nem is kérdéses. Hogy végződött a Szilvi kontra Milli tejes doboz? Szilvivel a baleseti sürgősségin varratokkal a mutatóujjában. A kislábujjaimról meséltem már? Nos, az elmúlt esztendőkben annyiszor ütöttem be őket, hogy mára szinte érzéketlenek, illetve behajlítatatlanok. Kedvesen relaxálnak a lábfejemen, lime nélküli Virgin Mojió-t iszogatva.

Az aszfalton van egy kis repedés? Felgyülemlenek a fák gyökerei? Kiáll az utcatábla? Mi az nekem! Megbotlom, pofára esem, lefejelem. No problem. Mostmár azt hiszem mindenkinek tiszta, hogy miért ez az első alkalom, hogy meg mertem próbálni a tökfaragást. A kés mellé azért odakészítettem a telefont, hatha sürgősen kéne a 911.

A Procedúra
1. Skalpolás - A Szag --> omajgad! A "büdös" csak egy jatszi bók lenne.
2. Kibelezés - akármilyen meglepő, még nem fogdostam belső szerveket. NYILVÁN nem ilyen érzés, de sajna, én per pillanat erre asszociáltam.
3. Faragás - csak óvatosan azzal a késsel, mert könnyű elrontani a mintát, illetve igen egyszerű a kedvesen morcos Jack O' Lantern helyett, valódi vérrel és ujjbegyekkel tarkított igazi kis juicy Töklámpást csinálni.

Nade, normál ember nem ennyire komplikált, mint moi, szóval munkára fel! Elő a késekkel!

Pumpkin Farm avagy tökök mindenhol

Végre végre végre!!!! Végre valahára eljutottam egy  TÖK FARMra! El sem hiszem! Évek óta vágyom rá és most sikerült! Ráadásul nem is akrmilyen volt ez a  TÖK farm. Ime, ez az:

http://pumpkinfarm.com/

Namost, el lehet kepzelni, hogy nem .....-ral gurigáznak a tulajok, ha ők bitokolják a pumpkinfarm.com-ot. Tehát lehetett sejteni, hogy itt nem csak a TÖKölésről lesz szó (igen, tudom, ez fájdalmas volt, de tessék felkészülni, mert jön ám a többi TÖKös poén hamarosan).

A farm kb 45 perces kocsiútra van Chicagotól. Reggel 10-re érkeztünk oda, és döbbenten láttuk, hogy autók százai parkolnak a farm melletti kis reten, ahol 5 fiú tereli a járműveket metodikusan a kis zászlójukat lengetve. Terelgetve lettünk mi is ide-oda, de végül sikerült letennünk a kocsit, kiszálltunk és ekkor valami csoda tárult a szemünk elé: TÖKÖK!!! TÖKÖK MINDENHOL!!!!! Tökök százai csillogtak a kedvesen perzselő őszi napon. Kitört belőlem a boldogság: Visítottam, hahotáztam, röfögtem, volt itt minden. És ez még csak az a látvány volt, ami kint fogadott minket  a kerítésen túl. Rohantam, loholtam, hajam csak úgy lobogott a szélben, hogy végre bejuthassak a kis TÖKeimhez. 

A bejáratnál pénztárgépek és kedvesen mosolygó nénik. Bezonyám, ide van belépő. 13 ropi fejenként, de minden fillért (centet?) megért az a hangulat, ami bent fogadott minket. Kísértetház, táncoló-zenélő csontvázak, az ősz két legnagyobb töke (még mindig a zöldségről beszélek), nyúl és kecske ház, malac futó verseny, olyan finom BBQ (nem, nem ezekből a malacokból), hogy még most is csorog a nyálam ha rágondolok. 

Miután bejártuk a fesztivált és degeszre ettük magunkat, jöhetett a TÖKéletes TÖKök kiválasztása. Hogy is mondják, kecskére a káposztát?  Na, hát valami ilyesmi lehetett az, amikor beszabadultam a TÖK rengetegbe. Azt sem tudtam melyiket válasszam. Csábosan szólogatott mind. 

Végül, hosszas keresgélés után megtalálta mindenki a saját TÖKét. Úgyhogy vittük is a zsákmányt leméretni. 15 szimpatikus dollárt fizettünk értük. Megkérdezték, hogy zacsit adjanak-e a TÖKöknek, mondom "MUHAHAHA, nem köszi". Szajré zsebből ki, TÖKök a vállra fel és uzsgyi a kocsihoz.  Királyi TÖKeink a hol is a hátsó ülésen utaztak diszpárnákon egymást ölelgetve. Ennél TÖKéletesebb napot el sem tudok képzelni :)

Ha október, akkor képeslapok!

Beköszöntött az október. És ezzel a mozdulattal elindult a szél, lehült az idő és elkezdtek tűz-színűbe borulni a  fák. Az utóbbinak még csak apró jeleit látni, az idő, viszont nem lacafacázik. Tegnap előtt még 24 fok volt, ma viszont 9. Most már kezdem elhinni, hogy joggal ijesztegetnek az itteniek a chicago-i téllel. Ideköltözésem másnapján beszégetésbe elegyedtem egy hölggyel a buszon, aki kb negyed órán át ecsetelte milyen meleg kabátot és csizmát vegyek, ha nem szeretném, hogy szószerint lefaggyanak a végtagjaim... Nade, ennyire még ne rohanjunk előre. Most élvezzük ki az ősz adta csodás lehetőségeket. Hogy mik is ezek?

1. A már említett piros, sárga, narancssárga levelek amik szinte lángba borítják az utcákat
2. Pumpkin Spice ételek és italok
3. Pumpkin Farm látogatás
4. Mindennemű Pumpkin dolog
4. Töklámpa faragás
5. Halloween
6. Emlitettem már a színeket?
7- Képeslapok: Persze igy Halloween táján tökéletesen kiélhetem az üdvözlőlapok iránti pervez vonzódásomat is. A boltok tömve vannak jobbnál-jobb példányokkal. Ígyhát elkerülhetetlen, hogy alkalmakként fél órát töltsek a képeslap szekcióban. Íme az eddigi lelemények:

.

Stay tuned, mert jönnek még dögivel :)

Busz és metro-sofőrök...

Azt hittem az 1 évvel ezelőtti buszsofőrös über cukiságot nem lehet felülmúlni (Reggel 6 órás busz. A sofőr kinyitja az ajtót és széles mosolyyal az arcán felrikkant: "Good morning, Earthlings!"). Pedig úgy néz ki, a "felülmúlás" most sikerült.

2 perce álltam a piros metró/vonat (a föld felett megy az út 80%-ban) megállójában, amikor befutott a szerelvény (ez egy föld feletti megálló, körülbelül 2 emelet magasan). Kihajolt a sofőr az ablakon és boldogsággal teli arccal köszöntött minket, a peronon állókat:

"Good morning, everyone and have a triumphant Tuesday!"

Ez az imádnivaló ember minden megállóban így köszöntötte az utasokat. A végállomásnál pedig a következőre hívta fel a figyelmünket:

"This is our last stop. Please take all your belongings with you. Your books, your bags, your grocery... your children. Yeah, PLEASE don't forget your children"

És ekkor nem bírtam tovább fapofával. Jokert megszégyenítő vigyorral szálltam le a metróról es kuncogva sétáltam haza.  Nem tudom ki volt ez a sofőr, de ha megint vele utazom akkor odamegyek és szó nélkül megcsókolom.

Cimke

A minap a Sprint telefontársaságnál ültem, hogy újralesszem az itteni mobilomat. Miközben az egyik bolti asszisztens asztalánál csücsültem és lógattam a lábam, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a másik asszisztens hölgy elsuhan a hátam mögött és motyog valamit.

"Tessék?" - kérdezem én, defenzíven

"Oh, csak annyit mondtam, hogy kilóg a polód cimkéje. Visszagyűrjem?"

Döbbenet. Álleesés. Mosoly fülig. Néma bólogatás. És akkor visszatűrte a cimkét. Én meg csak döbbenten ültem... Ilyen van... Ilyen létezik.  Nem győztem köszöngetni a kedvességét. Ekkor következett a pár másodperces mosoly párbaj: én a hálám gyanánt, ők meg mert látták, hogy mekkora örömet okoztak ezzel, a számukra teljesen termèszetes cselekedettel. 

Hihetetlen, hogy egy ilyen apró emberi gesztus milyen csodát tud tenni az ember lelkével...

Ezt így is lehet... így is kéne mindenkinek. Azt hiszen lenne mit tanulni az itteniekől.

Barátkozás... Próba 1-2-3.

Már 9 nap eltelt, mióta ideköltöztem. 9 nap. Már-még csak, nem igazán tudom eldönteni. Olyan, mintha már évek óta itt lennék, pedig még a város 99%-át nem is láttam... Olyan, mintha az otthon töltött 9 hónap csupán egy álom lett volna... Annyi minden történt... egy hosszú álom tele mindennel ami a lelket jól megtornáztatja: mosolyok, ölelések, könnyek, kacagások, meglepetések, utazások, felismerések, hatalmas beszélgtések, változások... megértés, elfogadás, megújulás, álmodozás, berendezkedés, költözködés...fájdalom, boldogság, kaland.

Ez a 9 hónap sűrűbb volt a lelkemnek mint az elmúlt 29 év. És ebből az érzelmi Disneylandből hirtelen idecsöppentem. Vissza a társasjáték start mezejére. De nem panaszkodom, hiszen eddig minden igazán csodajó. Chicago gyönyörű. Azt hiszem az épületeket nézve a legszebb amerikai város, legalábbis azok közül amelyekben laktam. Az iskola hihetetlen szinvonalas, az emberek kedvesek és segítőkészek.

Még így az elején nyilván normális, hogy sokat vagyok egyedül. A barátságok lassan épülnek, főleg úgy, hogy csak heti háromszor kell bemennem. Viszont holnaptól talán ez változik, hiszen megyek csatangolni az osztálytársakkal. Ami ledöbbentett, hogy ők jelentkeztek. Hogy miért is meglepő ez a fordulat? Amig DC-ben és SF-ben laktam, nem volt jó élményem a na-próbáljunk-meg-barátkozni-az --itteniekkel mesével. Valahányszor megismerkedtem egy új emberrel, búcsúzáskor mindegyik úgy köszönt el, hogy jó csont-ropogtatós ölelések közepette azt mondták, hogy 

"Te Jó Ég de jól éreztem magam! Ismételjük meg hamar!"

A telefon persze sosem csörrent meg. Megkérdeztem Huntert anno, hogy miért is van ez. Ő azt válaszolta, hogy ezt a mondatot nem igazán gondolják komolyan, inkább amolyan elköszönési formaiság. Hmmmm. Yaaaay? Ezért is izgultam, hogy mi lesz velem, ha visszaköltözöm.

Self diagnosed Barát függő vagyok. Amikor körülvesznek a barátaim annyira elönt a boldogság, hogy effektív részegnek érzem magam. Az újonnan hozzánk csatlakozók ilyenkor mindig megkérdezik, hogy mennyit ittam. És a válasz mindig ugyanaz: semennyit. Én a barátoktól csiccsentek be :) Több boldogság hormon szabadul fel a szervezetemben ha velük vagyok, mintha csokit ennék. Pedig higgyétek el, hogy nem kevés mennyiséget viszek be a maják kincséből a szervezetembe nap mint nap, mégsem okozott soha annyi örömet, mint azokkal lenni, akiket tiszta szívből szeretek.

Ígyhát érthető, hogy nem kevés aggodalmat okozott a gondolat, hogy hogy fogom viselni a hirtelen - barát szempontbol legalábbis - szürkeséget. És akkor itt jön a csavar, mint ahogy már fentebb is írtam. Tényleg hívtak a leendő itteni barátok, nem csak mondták. Valóban megtették az első lépést és lefixáltunk egy találkát. Azt hiszem ez most beragyogta az estém. Az általánosításra való maradék morzsányi hajlamomat pedig kidobom a kukába. 

yay bizony :)

Augusztus 20 - interkontinentális költözés - 3. felvonás

Hát megérkeztem. Eddig egy szusszanásnyi időm sem volt, de ma végre sort kerítek a pihenésre-írásra (és ha minden jól megy), akkor úszásra.  Nade akkor indítsuk egy kis élménybeszámolóval ezen a csoda fülledt szombaton.

Szerdán 1:20 kor indult a repülő Budapestről Varsóba. 3 bitang nehéz bőrönd, 1 rémült kutya és moi. 1 órás repülőút után 1 órás várakozás a transzferre. Villámgyorsan megkerestem a reptéri wifit, hogy a chicagoi út előtt még halljak egy pár otthoni hangot. Most nehezebb volt eljönnöm Magyarorszégról, mint 4 évvel ezelőtt. Miközben telefonáltam úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz egyre erősebben szorongatná a torkomat. Potyogtak a könnyek. És megszámlálhatatlanul sokszor jött a kérdés: jól teszem én ezt? Megint otthon hagyom a családom, a barátaimat... De hiába fáj, ha most nem kezdek bele ebbe a kalandba, akkor mikor igen? Klisékkel tudnék most jönni kőkeményen, mint pélául, minden kezdet nehéz blababla és társai. Nade sajna, pontosan erről van szó. Amig ismetlen ijesztő. Amig új, addig elképzelhetetlen. Nem beszélve a 14 órás repülőútról. Fúj.

Sírdogálva, Szotyit nyugtatgatva beszálltam a dinoszaurusz méretű LOT Dreamliner repülőgépbe. A Sors és a check in lady kegyeinek köszönhetően olyan csoda aranyos utastársat kaptam, hogy a meg tudtam nyomni a láthatatlan pause gombot a fájdalmamon és a kétségeimen. Egy korombeli lengyel lány ült mellettem, akivel 5 órán át be sem állt  szánk. Arról nem is beszélve. hogy megengedte, hogy a Szotyit az ölembe csempésszem a takaró alá, amikor a légiutas-kísérők nem figyeltek. Szegény kiskutyám úgy feküdt az ölemben, mint egy darab 3 kilós szőrös fadarab, mozdulatlanul. Nade amikor kihozták a kaját. Na, akkor csak annyi látszódott, hogy életre kel a hasam. Szotyi az éhségtől mint egy vérfarkas össze vissza kavargott a takaró alatt. Ez kívülről úgy nézhetett ki, mintha épp egy kis alien-nek adnék életet. Azt azért nem hiszem, hogy ez ne tünt volna fel a légiutas-kísérőknek. Muhhhaaha.

Mindenesetre, senki sem szólt rám.

Megérkezés után rekord idő alatt átmentem a customs-ön, megjöttek a bőröndök és már kint is voltam. Drága nagynéném, Ági felvett a reptéren és már süvítettünk is haza.

Az első este nehéz volt, hiszen ekkor esett le, hogy új élet indul. Új otthon, új város, új emberek és iskola... Nade, mikor ha nem most? Felkötöm a nagylány gatyát és belevetem magam az ismeretlenbe.

Budapest vs Szilvi: Románc over?

És akkor a nyár közepével a döntés is megérkezett. Ez a románc Budapest és köztem most csak rövidke 8 hónapra sikerült... Egy ideig különköltözünk és átgondonjuk a kapcsolatunkat. Ezen idő alatt pedig új románcba kezdek régi-új otthonommal az Óceán másik oldalán. Bár most egy új város izgalmas kapuján lépek át. Fingers crossed, hogy beleszeretek....

Igy, kedves olvasóm, a blogom is újraéled, hiszen folytatódik a KALAND A KÖDBEN.

Indulásig pedig pakolás pakolás hatan, családtol es barátoktól való búcsúzkodások közepette.

Chicago-ra fel!

Tavaszra várva...

Már megint a fák rügyezését kémlelem... Tavaly még DC-ben kaptam magam azon először, hogy csak bámulom és bámulom a törékeny kis ágakat remélvén, hogy a kis rügyek végre megjelenjenek... várok rájuk, mint más a messiásra...

Ahogy öregszem, úgy viselem egyre rosszabbul a szürke telet. Mert ha még esne a hó! De így hogy ez nem történik meg, és csak a szürke melankólia bámul rám a nagy semmiből úgy érzem elsorvad a lelkem.

Várom a tavaszt, várom a napsütést, várom a ragyogást... Mert a szürkeségben nem szabad és nem is lehet helyes döntéseket hozni...