Cimke

A minap a Sprint telefontársaságnál ültem, hogy újralesszem az itteni mobilomat. Miközben az egyik bolti asszisztens asztalánál csücsültem és lógattam a lábam, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a másik asszisztens hölgy elsuhan a hátam mögött és motyog valamit.

"Tessék?" - kérdezem én, defenzíven

"Oh, csak annyit mondtam, hogy kilóg a polód cimkéje. Visszagyűrjem?"

Döbbenet. Álleesés. Mosoly fülig. Néma bólogatás. És akkor visszatűrte a cimkét. Én meg csak döbbenten ültem... Ilyen van... Ilyen létezik.  Nem győztem köszöngetni a kedvességét. Ekkor következett a pár másodperces mosoly párbaj: én a hálám gyanánt, ők meg mert látták, hogy mekkora örömet okoztak ezzel, a számukra teljesen termèszetes cselekedettel. 

Hihetetlen, hogy egy ilyen apró emberi gesztus milyen csodát tud tenni az ember lelkével...

Ezt így is lehet... így is kéne mindenkinek. Azt hiszen lenne mit tanulni az itteniekől.

Barátkozás... Próba 1-2-3.

Már 9 nap eltelt, mióta ideköltöztem. 9 nap. Már-még csak, nem igazán tudom eldönteni. Olyan, mintha már évek óta itt lennék, pedig még a város 99%-át nem is láttam... Olyan, mintha az otthon töltött 9 hónap csupán egy álom lett volna... Annyi minden történt... egy hosszú álom tele mindennel ami a lelket jól megtornáztatja: mosolyok, ölelések, könnyek, kacagások, meglepetések, utazások, felismerések, hatalmas beszélgtések, változások... megértés, elfogadás, megújulás, álmodozás, berendezkedés, költözködés...fájdalom, boldogság, kaland.

Ez a 9 hónap sűrűbb volt a lelkemnek mint az elmúlt 29 év. És ebből az érzelmi Disneylandből hirtelen idecsöppentem. Vissza a társasjáték start mezejére. De nem panaszkodom, hiszen eddig minden igazán csodajó. Chicago gyönyörű. Azt hiszem az épületeket nézve a legszebb amerikai város, legalábbis azok közül amelyekben laktam. Az iskola hihetetlen szinvonalas, az emberek kedvesek és segítőkészek.

Még így az elején nyilván normális, hogy sokat vagyok egyedül. A barátságok lassan épülnek, főleg úgy, hogy csak heti háromszor kell bemennem. Viszont holnaptól talán ez változik, hiszen megyek csatangolni az osztálytársakkal. Ami ledöbbentett, hogy ők jelentkeztek. Hogy miért is meglepő ez a fordulat? Amig DC-ben és SF-ben laktam, nem volt jó élményem a na-próbáljunk-meg-barátkozni-az --itteniekkel mesével. Valahányszor megismerkedtem egy új emberrel, búcsúzáskor mindegyik úgy köszönt el, hogy jó csont-ropogtatós ölelések közepette azt mondták, hogy 

"Te Jó Ég de jól éreztem magam! Ismételjük meg hamar!"

A telefon persze sosem csörrent meg. Megkérdeztem Huntert anno, hogy miért is van ez. Ő azt válaszolta, hogy ezt a mondatot nem igazán gondolják komolyan, inkább amolyan elköszönési formaiság. Hmmmm. Yaaaay? Ezért is izgultam, hogy mi lesz velem, ha visszaköltözöm.

Self diagnosed Barát függő vagyok. Amikor körülvesznek a barátaim annyira elönt a boldogság, hogy effektív részegnek érzem magam. Az újonnan hozzánk csatlakozók ilyenkor mindig megkérdezik, hogy mennyit ittam. És a válasz mindig ugyanaz: semennyit. Én a barátoktól csiccsentek be :) Több boldogság hormon szabadul fel a szervezetemben ha velük vagyok, mintha csokit ennék. Pedig higgyétek el, hogy nem kevés mennyiséget viszek be a maják kincséből a szervezetembe nap mint nap, mégsem okozott soha annyi örömet, mint azokkal lenni, akiket tiszta szívből szeretek.

Ígyhát érthető, hogy nem kevés aggodalmat okozott a gondolat, hogy hogy fogom viselni a hirtelen - barát szempontbol legalábbis - szürkeséget. És akkor itt jön a csavar, mint ahogy már fentebb is írtam. Tényleg hívtak a leendő itteni barátok, nem csak mondták. Valóban megtették az első lépést és lefixáltunk egy találkát. Azt hiszem ez most beragyogta az estém. Az általánosításra való maradék morzsányi hajlamomat pedig kidobom a kukába. 

yay bizony :)

Augusztus 20 - interkontinentális költözés - 3. felvonás

Hát megérkeztem. Eddig egy szusszanásnyi időm sem volt, de ma végre sort kerítek a pihenésre-írásra (és ha minden jól megy), akkor úszásra.  Nade akkor indítsuk egy kis élménybeszámolóval ezen a csoda fülledt szombaton.

Szerdán 1:20 kor indult a repülő Budapestről Varsóba. 3 bitang nehéz bőrönd, 1 rémült kutya és moi. 1 órás repülőút után 1 órás várakozás a transzferre. Villámgyorsan megkerestem a reptéri wifit, hogy a chicagoi út előtt még halljak egy pár otthoni hangot. Most nehezebb volt eljönnöm Magyarorszégról, mint 4 évvel ezelőtt. Miközben telefonáltam úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz egyre erősebben szorongatná a torkomat. Potyogtak a könnyek. És megszámlálhatatlanul sokszor jött a kérdés: jól teszem én ezt? Megint otthon hagyom a családom, a barátaimat... De hiába fáj, ha most nem kezdek bele ebbe a kalandba, akkor mikor igen? Klisékkel tudnék most jönni kőkeményen, mint pélául, minden kezdet nehéz blababla és társai. Nade sajna, pontosan erről van szó. Amig ismetlen ijesztő. Amig új, addig elképzelhetetlen. Nem beszélve a 14 órás repülőútról. Fúj.

Sírdogálva, Szotyit nyugtatgatva beszálltam a dinoszaurusz méretű LOT Dreamliner repülőgépbe. A Sors és a check in lady kegyeinek köszönhetően olyan csoda aranyos utastársat kaptam, hogy a meg tudtam nyomni a láthatatlan pause gombot a fájdalmamon és a kétségeimen. Egy korombeli lengyel lány ült mellettem, akivel 5 órán át be sem állt  szánk. Arról nem is beszélve. hogy megengedte, hogy a Szotyit az ölembe csempésszem a takaró alá, amikor a légiutas-kísérők nem figyeltek. Szegény kiskutyám úgy feküdt az ölemben, mint egy darab 3 kilós szőrös fadarab, mozdulatlanul. Nade amikor kihozták a kaját. Na, akkor csak annyi látszódott, hogy életre kel a hasam. Szotyi az éhségtől mint egy vérfarkas össze vissza kavargott a takaró alatt. Ez kívülről úgy nézhetett ki, mintha épp egy kis alien-nek adnék életet. Azt azért nem hiszem, hogy ez ne tünt volna fel a légiutas-kísérőknek. Muhhhaaha.

Mindenesetre, senki sem szólt rám.

Megérkezés után rekord idő alatt átmentem a customs-ön, megjöttek a bőröndök és már kint is voltam. Drága nagynéném, Ági felvett a reptéren és már süvítettünk is haza.

Az első este nehéz volt, hiszen ekkor esett le, hogy új élet indul. Új otthon, új város, új emberek és iskola... Nade, mikor ha nem most? Felkötöm a nagylány gatyát és belevetem magam az ismeretlenbe.

Budapest vs Szilvi: Románc over?

És akkor a nyár közepével a döntés is megérkezett. Ez a románc Budapest és köztem most csak rövidke 8 hónapra sikerült... Egy ideig különköltözünk és átgondonjuk a kapcsolatunkat. Ezen idő alatt pedig új románcba kezdek régi-új otthonommal az Óceán másik oldalán. Bár most egy új város izgalmas kapuján lépek át. Fingers crossed, hogy beleszeretek....

Igy, kedves olvasóm, a blogom is újraéled, hiszen folytatódik a KALAND A KÖDBEN.

Indulásig pedig pakolás pakolás hatan, családtol es barátoktól való búcsúzkodások közepette.

Chicago-ra fel!